Odakint a vadonban

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló 20 részes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

2021. 01. 09. 6:40
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Hanem a csöndért…

A kőkori vadász legbecsesebb zsákmánya a vad volt. A hús, a prém, az élet. A mai vadász legnagyobb kincse, legbecsesebb zsákmánya a csönd…

Az ember szenved az időtől. S mert az időből csak az elmúlást érti meg, s az Istent régen elfelejtette, hát mindent akar az ember, mindent, és azonnal…

„A legkártékonyabb önzés nem az Én!, hanem az Én! Ebben a pillanatban! A nagylelkű ellentét a „Mindannyian, mindenkor” formában fogalmazható meg; és ebbe feltétlenül beleértendők a nem emberi lények is. A zen buddhisták a következőképp foglalják össze feladatukat: <<végtelen háládatosság a múlt iránt. Végtelen szolgálat a jelen számára. Végtelen felelősség a jövőnek.>>”

A nyugati ember e háromból mindössze hármat felejtett el, hármat szegett meg. S nem tett a helyébe semmit, csak önmagát, a pitiáner vágyaival. Még szerencse, hogy vannak ilyen rengetegek, ilyen vadonok mutatóba.

Ahol láthatjuk, hogy van azért másféle idő is…

A bölények ideje más…

A bölények ideje lassabb…

Azért lassabb, mert nincsen nekik idejük…

S a bölények halhatatlanok.

Ugyanis nincsen idejük, s ezért nem gondolnak soha a halálra.

S csak az a baj, hogy az emberen kívül álló természet, az emberen kívül minden lény halhatatlan.

De csak önmagában.

Halhatatlanok a hiúzok, a farkasok, a szarvasok, a bölények.

De jött az ember, és elrabolta halhatatlanságukat.

Jött az ember, és odalett minden.

Sajnos, mi vagyunk a hiba a teremtésben, s csak miattunk sír olykor bánatában az Isten…

„Most tél van és csend és hó és halál,

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült az meg, mint az isten,

Ki megteremtvén a világot, embert,

E félig istent, félig állatot,

Elborzadott a zordon mű felett

És bánatában ősz lett és öreg.”

Az ősz Isten sír – mi, félig isten-félig állatok meg csak zabálunk és ürítünk, és elneveztük mindezt fejlődésnek és boldogságnak. És rátettük a kést a halhatatlan természet torkára, és meghatódunk önnön jóságunktól, ha megkegyelmezünk olykor valaminek…

Előbb majdnem teljesen kiirtottuk az európai bölényt, majd néhány megmaradt példányt betelepítettünk ide, a Bialowieska-i Nemzeti Parkba, és most büszkék vagyunk, hogy még van európai bölény.

Hm…

A föld nevű bolygón jelen pillanatban hétmilliárd ember él.

És ezer európai bölény.

Akkor korunk értékszemlélete alapján mégis csak helyénvaló feltenni a kérdést: mi ér többet ma a világban? Egy ember vagy egy bölény? Nos? Van valaki, aki elég bátor, hogy válaszoljon?

A hiúzok, farkasok, szarvasok, bölények, s minden ember által meggyalázott élőlény elég bátor lenne, hogy válaszoljon. Csak bölcsebbek, nemesebbek, méltóságosabbak annál…

Úgyhogy, ez a válasz:

„Közönyös a világ... az ember

Önző, falékony húsdarab,

Mikép a hernyó, telhetetlen,

Mindég előre mász s – harap.

S ha elsöpört egy ivadékot

Ama vén kertész, a halál,

Más kél megint, ha nem rosszabb, de

Nem is jobb a tavalyinál.”

S ez az, amit el lehet egy pillanatra felejteni idekint a rengetegben. A vadonban. A mohos fák alatt.

Mohos fák.

Mohos csöndek.

Elmohosodott örökkévalóság…

A nap bekukkant még a természet örök templomába, de már a tél celebrálja a misét. A hideg és az elmúlás ministrál neki…

De ebben a templomban, a rengetegben, a vadonban, bizony barátom, itt vagy mégis legközelebb az Úrhoz.

S tudod, hogy ez honnan tudható? Onnan, hogy itt kézzelfogható a feltámadás ígérete…

S egészen addig kézzelfogható lesz, egészen addig láthatjuk újra és újra, ameddig az ember el nem pusztít mindent maga körül.

Vagyis már nem tudjuk biztosan megmondani, hogy meddig…

Már nincsen elég bátorságunk, hogy babráljunk az örökkévalósággal…

A földön „mindeddig élt emberek számát százmilliárd körülire tehetjük. De hányan lehetnek azok, akik majdan élni fognak? A letűnt múlt embereinek köszönhetjük a létünket, a tudásunkat és egész, nem is olyan nagyon elviselhetetlen világunkat. És mit köszönhetnek majd nekünk az eljövendő emberei?”

Talán csak néhány emberi pillanatot.

Talán majd semmit. Legfeljebb az újra kezdést, állati bőrökbe csavarva, tagolatlan hangokat hallatva, tűz köré kuporodva.

Talán csak egy-két megmaradt rengeteget, vadont.

A Bielowieska-i pusztát – s benne a hosszú völgyet, amelyet sasok hasítanak végig, némán, vagy emberen-túli vijjogással…

Lemegy a nap a hosszú völgyben.

Előlopakodik a fák közül a barbár, tagolatlan éjszaka.

Itt még látható, itt még érezhető, hogyan rettegte ezt a lopakodó éjszakát a történelem előtti ember…

Aztán feljön a nap a hosszú völgyben…

S rárivall a hajnal az állati félelmekre, rettegésre, sikoltás nélküli, néma halálokra…

Talán hátra hagyjuk még ezt a völgyet utódainknak.

S talán hátra hagyjuk még a Királyok Erdejét.

Egykoron ebben a rengetegben, ebben a vadonban vadászó lengyel, magyar, vagy éppen lengyel-magyar királyoknak állítanak emléket ezek a vén és fenséges tölgyek.

Itt áll Öreg Zsigmond tölgye…

IV. László tölgye…

Báthori István tölgye… Négyszázötven éves…

Jagelló Sándor tölgye… Siheder még, alig háromszáz esztendős…

Zsigmond Ágost tölgye… Ő is négyszázötven éves… Még hallotta susogni a mesét, ahogy Pan Tadeus visszahívja a királyt…

Itt áll II. Ágost tölgye… És János Kázméré is…

Itt vannak mind-mind, együtt, és olyasmikről ejtenek szót elhagyatott, téli éjszakákon, amikről minekünk már fogalmaink, képzeteink sincsenek…

Mi már csak állunk a fekete vizű patak partján, és nézzük, ahogy a fekete víz elhordja a csöndességet, elhordja az életet.

A hídon már nem megy át senki sem…

Csak a romantika, amit száműztünk beteg korunkból…

Átmegy a romantika a hídon – s bebandukol a falucskába.

Körülnéz…

Meg-megáll, köhint, emlékezik. Jóra s rosszra. Régi jó csöndekre, jóféle zsivajokra, s iszonyatokra.

Emlékezik, amikor a megszálló németek a templom előtti fákra felakasztottak kilencven helybelit. Emlékszik még azokra a sóhajokra, zokogásokra, átkokra, vad röhögésekre, halálhörgésekre, s mindenre.

S arra is emlékszik, ahogy aztán bejöttek az oroszok, akik még a templomot is elbontották, meggyalázták.

Meggyalázott mindent a huszadik század.

De a falucska megbújik alatta. Az idő alatt.

S a rengeteg, a vadon, öröklétet, örökkévalóságot álmodik.

Önmagának, s minekünk is.

Mert kegyes.

Csak mi legyünk elég kegyesek őhozzá…

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.