Frombork – A világmindenség középpontja

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló 20 részes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

default

Végül pedig elkövetkezett a toruni béke, és Frombork a Lengyelországhoz tartozó Warmia püspöki tartomány része lett.

Persze egy dolog a béke, egy másik pedig a valóság. Frombork ugyanis az állandó háborúskodások központja maradt. Ezért a püspökök át is költöztek innen, a határszéli tűzfészekből Lidzbark Warminskibe, de a káptalan itt maradt. S így került ide, mint a káptalan kanonokja, Mikolaj Kopernik, vagy ahogy mi ismerjük: Kopernikusz…

1512-ben érkezett ide a tudós csillagász, harminckilenc évesen. Addigra megjárta Krakkó egyetemét, ahol csillagászatot tanult; megjárta Bolognát, ahol görög nyelvet és matematikát hallgatott; mögötte voltak már orvosi és jogtudományi tanulmányai, melyeket Páduában és Ferrarában végzett. És hazatért végül Kopernikusz, és püspök nagybátyja, Watzenrode háziorvosa és titkára lett. 1512-ben pedig meghalt a nagybácsi, és ekkor nevezték ki az igazi reneszánsz tudóst Warmia egyházmegye kanonokjának. És megérkezett Fromborkba, és ellátta teendőit. Kanonok volt. Hivatalnok. De Olsztyn védelmét is megszervezte a Német Lovagrend elleni harcban. De 1520- ban minden hivatalos elfoglaltságával felhagyott. Visszavonult, a székesegyház egyik tornyában berendezte csillagvizsgálóját, és attól fogva csak a tudománynak élt. Huszonkét esztendeig dolgozott egyfolytában, s megalkotta a heliocentrikus világképet. 1542-ben jelent meg főműve, a De Revolutionibus Orbium Coelestium. Magától sosem adta volna ki, ugyanis félt az egyháztól. No nem az inkvizíciótól, egyáltalán nem erről van szó! Attól félt, hogy nevetség tárgya lesz forradalmi elméletei miatt. A szégyentől félt, nem a kínhaláltól – ez utóbbi valószínűleg eszébe sem jutott. Végül atyai jó barátja, Rhaticus matematika professzor vette rá a mű kiadására. A legenda szerint a mű egyik példányát halála napján kapta kézhez.

Ez a nap 1543. május 24-e volt…

Itt temették el, kedves katedrálisában. De földi maradványait csak 2005 nyarán találták meg lengyel régészek a katedrális egyik oltára alatt. A koponya rekonstruálása után egy ősz hajú, törött orrú, sebhelyes homlokú hetven év körüli férfi arca bontakozott ki – ez a leírás pedig egyértelműen Kopernikuszt rejti.

Földi maradványait 2010. május 22-én temették újra, majdnem napra pontosan 467 évvel halála után.

Kopernikusz életművét hamar megismerte a világ. S mint említettük, a tudós félt tézisei fogadtatásától. Ez a félelem nem is volt alaptalan. Ugyanis a bolygók pályáját egy szabályos köríven képzelte el, így számításokkal nem is tudta igazolni elméleteit. Majd Kepler lesz az, aki a bolygókat ellipszis alakú pályákra helyezi, és így igazolni is tudja a kopernikuszi elméletet. De Kopernikusz halála után sok egyetemen igyekeztek nevetségessé tenni munkásságát. Luther munkatársa, a reformátor Melanchton Fülöp például gyakorta hívta fel hallgatói figyelmét a vittenbergai egyetemen, hogy ne merjék komolyan venni a „szarmata asztronómus” tanításait.

Pedig Kopernikusz így vallott:

„Nem fér a fejembe, hogy a természet nagyszerű rendjét, a csillagok sokaságát számítások és megfigyelések nélkül lehessen magyarázni.”

Ezért költözött be a katedrális tornyába, és mért és megfigyelt több, mint húsz évig. S eközben összebarátkozott a végtelenséggel…

Eddig, egészen pontosan eddig hurcolta magával a végtelenség a sorsot…

Hozta, hurcolta – aztán legvégül már csak ballagtak egymás mellett. Két szótlan, egészen mély tekintetű öreg…

A végtelenség megtört a hosszú úton. Megtört, és elfelejtette a legutolsó ezer esztendőben, hogy honnan is indult. Már csak arra emlékezett, hogy „roppant út ez, valóban…”. S még az is rémlett neki, hogy „csak innen el, csak innen el, mert csak így érkezhetem célomhoz”. Erre még emlékezett. De a célra már nem. Már ha volt cél egyáltalán.

Elgyötört lett a végtelenség.

Összetörött, elrongyolódott, elpiszkolódott, elhagyott magából itt-ott valamit, s nem is sejtette már, hogy a végtelenség itt-ott elhagyott darabjaiból állt össze aztán az emberi világ.

Nem sejtette ezt az öreg, mert hiába volt igazán mély a tekintete, a szeme vaksi lett az úton és az időben, ami nincs is, de az már egy másik történet…

Megérkeztek végül ide, ők ketten, a fromborki katedrálisba.

Leültek és elmerengtek.

A sors is megvénült, míg ideért. Az út elején, amiről már senki sem tudja, hol volt és hol van – az út elején még hurcolta magával a sorsot a végtelenség. És legyőzött a sors megannyi sárkányt a végtelen úton, s megvívott ezer meg ezer iszonyatos háborút – aztán elfelejtett mindent.

Az a sors végzete, hogy elfelejtse mindig és újra önmagát.

S elvénülve, a végtelenséghez hasonlatos vaksi szemével a semmit kutatva, megszelídült a sors.

Az utolsó esztendőkben már egy rossz talyigán tolta őt a vaksi végtelenség.

Végül megérkeztek hát ide, Fromborkba, és leültek a katedrálisban.

Alig van szánalmasabb, mint a végtelent elhagyó végtelenség, és a megszelídült, vaksi sors. De valamiért itt, a fromborki katedrálisban döbbent rá a két öreg önnön szánalmasságára és feleslegességére. És akkor rémültek meg igazán, amikor arra is rádöbbentek, hogy ők ketten nem múlhatnak el sohasem…

Hogy ők ketten örökkévalóak, mint az Isten, s mint a nem is létező Idő, aki szintúgy itt bolyong a fromborki katedrálisban…

S amikor a két öreg végképp összetörött a felismerések súlya alatt, akkor megérkezett a katedrálisba Kopernikusz.

S újjá éledt őbenne a vén, vaksi sors, s ifjú lett, és akarta önmagát, akart emlékezni önmagára. S akkor Kopernikusz megmutatta az elgyötört, önmagát itt-ott elhagyó, fáradt, szótlan, kudarcos és vaksi végtelenségnek az örök és igazi és fel sem fogható végtelent, amelynek közepén a Nap áll a Föld helyett, s amelyben ott az Isten is, mert másképpen nem lehet.

„Ki ne csodálhatná minden dolgok alkotómesterét, akiben nyugszik a legfőbb boldogság és minden jó”

– súgta Kopernikusz… Aztán megmutatta a két felesleges öregnek, hogy az emberé a sors is, a végtelenség is, mert az embert nem pusztíthatja el semmi, csak önmaga, és a rettenetes, önsorsrontó istentelenség…

De a megvénült, vaksi sorsot és végtelenséget akkor is az ember istápolja az utolsó ítéletig, mert ha ez nem így lenne, akkor folyton arcunkba vihoghatna a kaján, ostoba halál.

Így is folyton az arcunkba vihog…

De így legalább olykor visszavihoghatunk rá…

Mert lám, egy aprócska ablakocskából is feltárulhat a világmindenség. Mert lám, a végtelenség odaköltözött az emberi elmébe.

És az öreg fák tudják ezt…

Olyan éppen a megvénült végtelenség arca is, mint az öreg fáké. Bár az öreg fák inkább a nem létező Idővel ápolnak bensőséges kapcsolatot – az Idővel tudnak remekül NEM elbeszélgetni az időtlenség semmiségeiről… Mert hát annyi minden történik az örökkévalóságban, s mert ott történik, hát végső soron minden történés teljesen felesleges – legalábbis az időtlenség és az öreg fák szempontja szerint…

Egyéb szempontokat persze fel lehet vetni. De hát, minek? Hiszen Kopernikusz rádöbbent, hogy a világmindenség középpontjában nem a Föld áll. Nemsokára jön majd egy zseni – vagy jön a legnagyobb tudós, a pusztulás, és bebizonyítja végre, hogy a földi létezés középpontjában nem az ember áll. Csak addig kihúzzuk valahogyan…