Észlelték továbbá, hogy a rendőrség és a katonaság is tevőlegesen segíti a román támadókat, a román hadsereg egységei körbezárták a várost és csak a szervezetten érkező románok buszait engedték át. Válaszul erre a falusiak kiépítették a blokádokat, valamint a románok buszaira Molotov-koktélokat dobtak. Az útra kihúzott boronákkal és kidöntött fákkal számos járművet sikerül feltartóztatni, megakadályozni beözönlésüket a városba.
A magyar ellentámadás hírére Victor Stănculescu utasította Constantin Cojocarut, hogy lépjen közbe, így Cojocaru tábornok parancsára este 6 órakor megérkezett Marosvásárhelyre a román hadsereg, a harckocsik azonban nehezen jutottak be a főtérre a magyarok által emelt barikádok miatt. Kincses kérte a magyarságot, hogy engedje át a páncélosokat. A tömeg nagy nehezen átengedte a harci járműveket. A tankok felálltak egy hosszú egyenes oszlopba, széles senki földjét teremtve ezzel. A katonák azonban bennmaradtak a járművekben, meg sem próbálták elejét venni az újabb összecsapásoknak.
Közben mindinkább fokozódtak az utcai harcok, a főtéren minden kézbe eső tárgyat felhasznált a két fél, a románok oldaláról Molotov-koktélok is repültek. A magyar tömeg létszáma egyre apadt, mivel a nőket és gyerekeket hazaküldték, illetve bemenekültek a városháza épületébe. Este 8 óra után 40-50 fős csoportokban magyar nemzetiségű marosvásárhelyi cigányok érkeztek a Hidegvölgyből. Ekkor hangzott el a híressé vált kiáltás: „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” – majd bekapcsolódtak ők is a harcba.
Ima a lánctalpak előtt
A túlnyomórészt a posztkommunista erők kezén lévő korabeli magyar média nem nagyon törte magát, hogy ismertesse az eseményeket. A hirado.hu egyik munkatársa írta az egyetlen helyszíni riportot a történtekről, ez a Magyar Nemzet 1990. március 29-i számában jelent meg. A Baltával a századvégen című cikkben többek között ez olvasható:
„A bejáratnál, ahogy visszatérek, látom: idős embert raknak a mentőbe, testét végighasították kaszával. A telefonhoz, gyorsan, föl kéne hívni Pestet. De már Vásárhelyre se nagyon lehet telefonálni. Elvágtak minket a külvilágtól. A szomszéd teremben egy kislány fekszik, egyre nehezebb a lélegzése. A telefonból a vonal hangja, aztán megszakad az is. Hét óra tíz. Tankok a Grand Hotel előtt, a Megyeszékhely felé tartanak. Felsorakoznak a park szélén, dübörgésüktől megremegnek az ablakok. Egy pap szól a mikrofonba: Isten kezében vagyunk. Ne felejtsétek el, hogy minden ember egyenlőnek született. Aztán egy másik hang: ne bántsátok a tankokat, minket védenek! Egyelőre mindkét oldal a tankokat hajigálja Molotov-koktéllal, nagy egyetértésben. A pap tovább beszél. Mi, Atyánk, ki vagy a mennyekben ... És az emberek imádkoznak, fönn az erkélyen és lenn, a tér közepén, szenteltessék meg a te neved. Van, akit ima közben ütnek le, de mondják, végigmondják az Igét.”
A székelyek rendet raknak
A döntő fordulat éjjel 22:45 tájékán történt meg, mikor is Nyárád menti és szovátai, botokkal, vasvillákkal felfegyverzett székelyek megérkeztek. A döntően idős, 60 év feletti embereket egy második világháborús magyar veterán, Márkus István vezette. Az ő vezetésével rohamozták meg a harckocsikon keresztül a Görgény-völgyieket a székelyek. A harc nem tartott túl sokáig, a románokat kiverték a főtérről. A támadás befejeztével a románok a Bolgár téren található autóbuszaikhoz futottak. A magyarok utolérték őket, a buszokat felgyújtották és megverték a belőlük kimenekülőket. A győzelmet a magyarok a himnusz eléneklésével ünnepelte, felhúzták a polgármesteri hivatal épületére a magyar zászlót. Még hajnalban a román hadsereg elit ejtőernyősei és egy gyalogos zászlóalja érkezett a városba.
Március 21-én megkezdődtek a letartóztatások, melyek kizárólag a Városháza előtti téren továbbra is demonstráló, ott maradó magyarokat érintették. A városban polgárháborús hangulatok uralkodtak. Kisebb csoportokba verődve román nacionalisták tettek fel kérdéseket az arra járóknak; akiket magyarnak ítéltek, azt bántalmazták. Számos magyar család leszedte ajtajáról névtábláját, zaklatástól tartva. A háztömbök bejáratát több helyen az ott lakókból szerveződött őrségek védték.
A Marosvásárhely környékén fekvő települések bejáratát a helyi lakosokból álló csoportok ellenőrizték, gyakran kellett alkalmi úttorlaszoknál megállni az átutazóknak.
A marosvásárhelyi összetűzéseknek öt (három magyar és két román) halálos áldozata, továbbá mintegy 300 sebesültje volt.
Az események után Marosvásárhely lakossága drámai módon csökkent, számos magyar nemzetiségű inkább elköltözött a környékről, sokan Magyarországra telepedtek át. A 2002-es népszámlálás szerint kb. 15 ezerrel fogyott a város lakossága 1990-hez képest, ami 10 százalékos csökkenés. Azóta a magyarság már csupán kisebbséget alkot a városban. Az események igazi kivizsgálása a mai napig nem történt meg.
A történteket követően 43 magyar és roma nemzetiségű embert ítéltek el.
A cikk teljes tartalma ide kattintva érhető el.