Egy egész generáció távozott csendesen és magányosan az olasz társadalomból. Alig több mint egy év leforgása alatt százezer életet ragadott magával a Covid–19 néven világszerte elterjedt kór. „Minden jóra fordul” – hirdették az első hetekben, hónapokban az erkélyekre, kirakatokba kifüggesztett transzparensek szerte Olaszországban. De mégsem így történt. Háborús állapotokhoz hasonlítható emberi, gazdasági és társadalmi károkat követelt, és ki tudja, még meddig követel az országtól és a nagyvilágtól a világjárvány. Mindent felforgatott, semmi sem maradt a régi. A drámai számadatok sokkoló hatása pedig elérte Olaszországot, és gyászba borította. Egy éve még dermedten hallgatta a koronavírus-járványban elhunyt első honfitársuk, a 78 éves Antonio Trevisan halálhírét egész Itália.
Azóta százezer életet ragadott magával az igen gyakran influenzává kicsinyített ismeretlen ellenség, miközben a koronavírus nemcsak az életet bénította meg, de a halált is drámaian átalakította.
A betegek és haldoklók testi és lelki szükségleteit a minimálisra csökkentették a körülmények: sem vigasztaló szó, sem látogatók, sem egy biztató kézszorítás. A családtagok fegyelmezetten várták a kórházak jelentkezését jó hírek reményében – azok hiányában pedig egy rövid videofelvételen kísérhették el elhunyt családtagjukat az utolsó útjára. Lehetetlen az utolsó búcsúvétel, a szentségekhez járulás, a temetés és a papi áldás. Magányosan és névtelenül pár nap vagy hét leforgása alatt távoztak ezrek, majd százezrek az elmúlt év során.
Nincs mód a kegyelet lerovására, a hozzátartozók vigasztalására, a koporsó körüli utolsó búcsúvételre. Csak a megtagadott gyász és az elfojtott fájdalom maradt a szeretett családtagok mögött hagyott űrben.
Hosszú és kegyetlen hónapokon keresztül néztek farkasszemet a halállal orvosok ás ápolók, erőfeszítéseik azonban hiábavalóvá váltak a kaotikus járványhelyzet kezelése és sok esetben a felelőtlen magatartás miatt. Túl sokszor csendült fel a mentegetőzés: „amúgy is már nyolcvanon túl voltak”. Mintha az idősek élete már nem érne semmit, vagy az itt maradt szeretteik fájdalma mit sem számítana. Olaszország sohasem gyászolt ennyi elhunytat békeidőben. Az országos statisztikai hivatal szerint az elmúlt évben összesen hétszázezer személy veszítette életét. Számos napilap az olasz történelem háborús időszakaiban elszenvedett veszteségekhez hasonlítja az emberi károkat. De helytelen az összehasonlítás.
Míg a háborúban fiatal és erős katonákat küldenek a frontvonalba, addig most ismeretlenül és láthatatlanul lappang az ellenség, és ragadja magával főként az idős és törékeny generációt.
