A győzelem ára Hegyi-Karabahban: mártírok és diadal

Azerbajdzsán tavaly ősszel mindössze 44 nap alatt foglalta vissza az örményektől Hegyi-Karabahot. Fél évvel a háború után a harcias hangulat már lecsillapodott, helyét átvette az emlékezés a hősi halottakra és az elsöprő katonai diadal miatt érzett nemzeti büszkeség. Ha békét nem is hozott a konfliktus, talán némi megnyugvást igen.

– Ő felrobbant – mutatott egy képre, majd szemléletesen szétnyitotta összezárt öklét egy parkolóőr Barda egyik üzlete előtt. A férfi száját hang nem hagyta el, csak sűrűn tátogva próbálta elmutogatni, mi történt a kirakatban felállított tablón látható emberekkel. A következő alaknál halántékához emelte mutatóujját: értettük, őt fejbe lőtték. Újabb arc: hüvelykujját fültől fülig végighúzta a nyakán. Nem is kellett tovább magyarázni, úgy látszik, egyetemes nyelv a halál. Sok kép volt még az üveg mögött, egyenruhában, büszkén feszítő katonákról, akiknek sorsára mind emlékszik a néma parkolóőr.

A háború sebhelyei

Azerbajdzsánban, különösen vidéken, mindenütt ilyen tablókba fut bele az ember. Az utak mellett, a települések határán, a boltok és házak ablakaiban táblákkal, plakátokkal emlékeznek a Hegyi-Karabahért vívott, tavalyi őszi, 44 napos háború hősi hallottaira. A temetőkben külön díszes parcellát kaptak az elesettek, még csupa szalag és virág a sírhelyük.

Sahíd, azaz mártír – így hívják azokat, akik életüket áldozták a hazáért. Az azeri védelmi minisztérium legfrissebb statisztikái szerint 2906-an haltak meg a harcokban, nyolc katonát pedig még eltűntként tartanak nyilván.

– A mi falunkból estek el a legtöbben a környéken – mutatott egy férfi szomorkásan egy különösen népes tablóra Bardától nem messze, egy településen. Ő a bátyját vesztette el, de még a 90-es években, amikor az örmények elfoglalták Hegyi-Karabahot.

Tabló a mártírok arcképével Barda határában
Fotó: László Dávid

Gandzsa, az ország második legnépesebb városa is őrzi még a háború sebhelyeit. A település 80-100 kilométerre fekszik az egykori frontvonaltól, mégis az örmény rakéták célkeresztjébe került. Hivatalosan azért, mert a város egy katonai repülőtérnek is otthont ad, az azeriek szerint a szándék inkább az volt, hogy félelmet keltsenek a szívükben. – Néhány gyerek és nő elköltözött, de a férfiak maradtak. Senki nem menekült el – legyintettek önérzetesen a városvezetők arra a kérdésre, hogy sikerrel járt-e az ellenség. Pedig nyolc lövedék Gandzsa lakott területein csapódott be, a támadásokban több mint egy tucat civil, köztük gyerekek veszítették életüket. A ballisztikus rakétáktól kártyavárként omlottak össze egész háztömbök, a kidőlt falak között most bepillantást nyerhetünk a szobákba, melyeket úgy hagytak ott, mintha megállt volna az idő. A földbe tépett kráter körül kissé már megviselt plüssbabákkal, virágokkal emlékeznek az elhunytakra, de a romok közül már kinőtt a napraforgó, a járókelők pedig megszokták a háború mementóját.

Plüssök és virágok a gandzsai romok között, ahová a ballisztikus rakéta csapódott. A háború mementója
Fotó: László Dávid

A győzelem íze

Azerbajdzsán tehát megfizette a győzelem árát. – Megérte? – szegeztük nekik a kérdést. – Boldogok vagyunk! – jött mindig kórusban ugyanaz a válasz. Pedig Hegyi-Karabah több mint két évtizeddel ezelőtt került örmény kézre, így most a visszafoglalásáért a háborút jórészt olyanok vívták meg, akik még nem is éltek vagy gyermekek voltak akkor. Mégis, úgy tűnt, amikor a harcok kirobbantak, az ügyben a nemzet egy emberként állt csatasorba: a tartalékosok az interneten jelentkezhettek önkéntes szolgálatra, bár teljes mozgósításra végül nem volt szükség, az állomány alig harmadát hívták be. Tavaly ősszel, az offenzíva kezdete előtt az azeri védelmi minisztérium még egy, talán leginkább a heavy metal műfajába sorolható videófelvételt is készíttetett, hogy feltüzelje a harci kedvet. Az Ateş, vagyis Tűz című dal látványos klipjében az egyébként lágyabb dallamokról ismert helyi sztárok énekelnek lelkesítően uniformisban, miközben páncélozott harci járművekkel, helikopterekkel és mesterlövészpuskával pózolnak, a bevágott felvételeken pedig csak úgy záporoznak a rakéták. Azerbajdzsánban a dalt mindenki ismerte, már több mint másfél millió megtekintése van a YouTube-on, korábban a csapból is ez folyt, a rádiókban, a tévékben, a beszélgetős műsorokban.

A harciasságot mára átvette a diadal érzése. Az azeriek büszkék rá, hogy katonai erővel tettek pontot az évtizedek óta húzódó konfliktus végére, és hogy megalázó vereséget mértek az örményekre. Még akkor is, ha Hegyi-Karabah határai egyelőre biztonsági okokból, különösen az aknamezők miatt teljesen le vannak zárva, csak különleges engedéllyel lehet belépni, így az azeriek túlnyomó többsége még nem is láthatta a visszafoglalt területeket. Az országot apja halála, 2003 óta vezető Ilham Alijev viszont máris győztes hadvezérként vonulhat be a történelembe, egyenruhás alakja vagy magasba emelt ököllel ünneplő képe ugyancsak gyakran tűnik fel az óriásplakátokon és kirakatokban. A hadsereg főparancsnokaként ő arathatta le a dicsőséget, és ezzel megszilárdíthatta támogatottságát, a felvételek, ahogy feleségével – aki egyébként az alelnök – együtt bejárta a frontvonalakat, a nemzetközi sajtóban is megjelentek.

Ilham Alijev azerbajdzsáni elnök és felesége, Mehriban Alijeva diadala Hegyi-Karabahban
Fotó: Vugar Amrullayev/MTI/AP/Azerbajdzsáni elnöki sajtóiroda

Az ellenség arca

Némileg szokatlan helyen, a főváros, Baku tengerparti sétánya mellett, a felhőkarcolók árnyékában építették fel az igazi győzelmi trófeát: egy hadizsákmányokat bemutató parkot. A szabadtéri múzeumba a helyieknek jelképesen csak néhány azeri manat a belépő, és bár már április óta látogatható, még júniusban is óriási volt az érdeklődés, afféle igazi családi program a felkeresése. Átadása után a park azonnal a nemzetközi bírálatok célkeresztjébe került, amiért egyes vádak szerint táplálja az örményellenességet és a gyűlöletet. Való igaz, a bejáratnál rögtön vaskos fricska fogadta a látogatót: Qarabag Azerbaycandir, azaz Karabah Azerbajdzsáné felirat az örmény autókról leszedett rendszámtáblákból kirakott falon, válaszul arra, hogy az előző háború után az örmények raktak ki ilyet azeri autókéból.

A parkban sorakozó többtonnás kilőtt tankok, páncélozott járművek, tüzérségi és légelhárító ütegek az egész országot átutazták, többségükön jól látszik a végzetes találat nyoma, oldalukon az örmény zászló és gyakran a felfestett kereszt.

Az első kiállítási darab egy szovjet gyártmányú T–72-es harckocsi, melyből egy örmény katona viaszfigurája mászik éppen elő, halálra rémült arccal. A kompozíciónak nagy a sikere, az egykori pusztító fegyverrel turisták, gyermekek és iskoláscsoportok fotózkodtak boldogan. A készítők olykor kényesen ügyeltek a részletekre, a rekonstruált bunkerek falán még a Jézus Krisztust ábrázoló óra is ott ketyeg. Az ellenség viszont szakállas, torz, fájdalmas arcú, viaszból formált alak, akibe a közös fénykép után a nagyobbacska gyerekek nem mulasztanak el távozáskor belerúgni.