„A fejlett országoké a fő felelősség”

Nem tudom elképzelni, hogyan tudnánk atomenergiai összetevő nélkül biztosítani nyolc-kilenc milliárd ember és húsz-negyven milliós megavárosok energiaellátását — mondta a lapunknak adott interjúban Pásztor János, a svájci székhelyű Carnegie klímavédelmi kezdeményezés ügyvezető igazgatója, aki a ma kezdődő Planet Budapest 2021 expóra és világtalálkozóra érkezett Budapestre. Az ENSZ klímaügyekért felelős volt főtitkárhelyettese arról is beszélt: a környezetvédelem nem járhat az életszínvonal csökkenésével, a kormányoknak kompenzálniuk kell az energiaár-emelkedést.

20211126 budapest pasztor janos ensz fotitkar helyettes havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

– Több vezető politikust is bírálat ért, amiért magángéppel repült egy klímacsúcsra, ahol aztán a szennyezéscsökkentés fontosságáról beszélt. Ön most vonattal érkezett Svájcból. Példát akart ezzel mutatni?

– Igen, ennek szimbolikus jelentősége is van. Egy vonatút sokkal kevesebb kibocsátással jár. Tizennégy órát jött a vonat, de tudtam közben dolgozni, minden eszközöm működött, internetes kapcsolattal még egy előadást is tartottam közben a glasgow-i klímacsúcsról a franciaországi Montpellier-ben.

– Több mint harminc éve jár éghajlatvédelmi csúcstalálkozókra, és vesz részt a szervezésükben. Glasgow után mi a jelentősége a Planet Budapest 2021 fenntarthatósági expónak és világtalálkozónak, amelyre a visegrádi országok államfői is eljönnek a héten?

– Egy panelbeszélgetésre hívtak meg, hogy a klímaváltozásról beszéljek. Fontos, hogy folyamatosan szó essen ezekről a dolgokról, egyre többen beszéljenek róluk, és a magas szintű vezetők, valamint a magánszektor is képviseltesse magát. Csak így lehet továbbvinni a fenntartható fejlődés ügyét.

– A klímacsúcsok bírálói szerint az ilyen eseményeken nagy szavak hangzanak el, majd a vállalásokat vagy betartják önként az egyes államok, vagy nem, szankciók mindenesetre nincsenek. Mi akkor mégis az értelmük?

– Az egyezmények ezzel együtt fontosak. Az egyes államok jelentésben adnak számot az előrelépésükről, a környezetvédő szervezetek pedig figyelik, hogy mit tesznek. Van mechanizmus a fejlődő országok támogatására, pénzt is kell szerezni az egyes feladatokra. A legkomolyabb feladat persze az, hogy az országok folyamatosan csökkentsék a károsanyag-kibocsátást. Nemzetközi „klímarendőrség” nincs, az igaz. De nyomon követhető, hogy mit tesznek az országok, és nyomást is gyakorolnak rájuk. Minden alkalommal elhangzik: még mindig messze vagyunk attól, hogy a Föld hőmérséklete ne emelkedjen 1,5 Celsius-foknál nagyobb mértékben. A megoldáshoz járulnak hozzá az olyan rendezvények, mint a Planet Budapest 2021.

– Vagyis azt lehet mondani a fanyalgóknak, hogy még ennyi eredmény sem született volna, ha nem lennének ezek a fórumok?

– Így van. Elég jó a rendszer ahhoz, hogy tartsuk az 1,5 fokot? Nem az. De nélküle még ott sem tartanánk, ahol most.

– Hol a helye Európának a globális rendszerben? A károsanyag-kibocsátás feléért négy nagy, EU-n kívüli ország felelős, a többi kétszáz pedig a másik feléért. Mégis, különösen Nyugat-Európa óriási lelkiismereti kérdést csinál ebből, ami ma a német politika egyik felhajtóereje is. Talán az sem véletlen, hogy Greta Thunberg, a legismertebb klímaaktivista is európai.

– Egy dolog a mai károsanyag-kibocsátás, és egy másik, ami korábbról már létezik. Tény, hogy az utóbbi száz-százötven évben a mai fejlett országok bocsátották ki a legtöbb szén-dioxidot, ami ma is ugyanúgy ott van az atmoszférában. Tekintsük az atmoszférát egy fürdőkádnak, és az 1,5 Celsius-fokos hőmérséklet-növekedést a kád szélének, amely felett már kicsordul a víz! A kibocsátást csökkenteni kell, mert már kevés hely van a kádban, de közben a korábban beleengedett vizet is le kell ereszteni, ki kell húznunk a dugót, és ki kell vonni a légkörből a szén-dioxidot. A probléma az, hogy a fejlett országok már majdnem feltöltötték a kádat, és nagyon kevés hely maradt. Most jönnek a fejlődő országok, amelyeknek viszont már nagyon kevés a hely, hogy szén-, olaj-, földgázalapon fejlődjenek.

Fotó: Havran Zoltán

A kibocsátást mindenkinek csökkentenie kell, a kínaiaknak és az indiaiaknak is, de az igazi felelősség a fejlett országoké, ideértve az európaiakat is. Ne felejtsük el azt sem, hogy az utóbbi évtizedekben Európa az ipari termelést Kínába helyezte át, tehát a kibocsátás ott jelentkezik, de valójában mi is használjuk a termékeiket a ruházati cikkektől a telefonokig! Ne felejtsük el azt sem, hogy miközben mindenki arról beszél, hogy Glasgow-ban az indiaiak nem vállalták a szénenergia teljes felszámolását, India kibocsátása egy főre lebontva kevesebb mint az egytizede az európainak! Jogosabb, ha inkább arról beszélünk: az európaiaknak és az amerikaiaknak kell sokkal több vizet leereszteniük a kádból. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ezeknek az országoknak jóval 2050 előtt el kellene érniük az úgynevezett „nettó zéró” kibocsátást.

– Európán belül is komoly energiapolitikai viták zajlanak, és várhatóan a decemberi EU-csúcson is terítékre kerülnek. A német energiafordulat a legmagasabb energiaárakat eredményezte Európában, miközben Magyarország kitart a rezsicsökkentés mellett. A franciaországi üzemanyagadó kisebb emelése a sárgamellényesek tüntetéshullámához vezetett. Hogyan lehet megkímélni az embereket a klímavédelmi költségek terheitől?

– Sem a kibocsátáscsökkentés, sem általában a környezetvédelem nem járhat az életszínvonal csökkenésével. Ez azt jelenti, hogy a kormányoknak kompenzálniuk kell azokat a rétegeket, amelyek megszenvedik az áremelkedést. Ez nem lehetetlen feladat, csak az a kérdés, van-e rá megfelelő politika, mint Magyarországon vagy másutt.

– Egy régebbi interjúban arról beszélt, hogy atomfizikát tanult az egyetemen, majd amikor elvégezte, minden sarkon atomerőművet akart építeni. Azóta viszont rengeteget változott a világ, és Európa nagyon megosztott a nukleáris energiát illetően. Mit gondol, ez így is marad?

– Az atomenergia mindig is az a kérdés volt és az is marad, amelyben az egyik oldalon a lelkes támogatók, a másikon a harcias ellenzők vannak, és nagyon kevesen állnak középen. Én középutas állásponton vagyok. Nem annyira az a fő érv az atomenergia ellen, hogy veszélyes – arányaiban jóval kevesebben halnak meg nukleáris katasztrófákban, mint más energiaforrások miatt –, hanem az, hogy drága. Harminc éve én is erről írtam az Energy Policy folyóiratba – és ez ma is igaz. De 2021-ben, amikor nyolc-kilenc milliárd bolygólakóval és húsz-negyven milliós megavárosokkal számolunk, amelyekben koncentrált energiára van szükség, nem tudom elképzelni, hogyan tudnánk atomenergiai összetevő nélkül biztosítani ennyi ember ellátását. A nap- és a szélenergia felhasználása jó irány, de nem adnak annyi koncentrált energiát, mint az atom, illetve az olaj és a szén, amelyeket viszont éppen ki akarunk vezetni az energiamixből. Hozzá kell tenni, hogy harminc év alatt az atomenergia is sokat fejlődött, egyre biztonságosabb és olcsóbb. Miközben Európa vitatkozik, Kínában, Dél-Koreában fejlődik az atomenergia. A jövő egy további útja lehet az atomfúzió, amelyre már milliárdokat költöttek az országok. Elképzelhető, hogy éveken belül többletenergiát termel, az évszázad második felére pedig egészen más atomerőműveink lehetnek. De hosszú távon nemcsak több és új energiaforrás fogja megoldani a fenntartható fejlődést, hanem az energiahasználat csökkentése is. Ez viszont nemcsak technológia, hanem az életmód és a gazdaság kérdése is.

Borítókép: Havran Zoltán