Hivatalosan is elindult ma a verseny a francia elnökválasztáson jelöltként való részvételhez szükséges ötszáz szponzor megszerzéséért. A tét nagy, ugyanis az az aspiráns, aki március 4-ig nem tudja begyűjteni a támogató aláírásokat, nem indulhat az áprilisi voksoláson.
A sokat kritizált szponzorálási rendszert még Charles de Gaulle elnöksége alatt, 1962-ben vezették be, mégpedig azzal a céllal, hogy a nem kellőképpen komoly jelölteknek esélye se legyen harcba szállni a Franciaország legmagasabb tisztségéért folyó versenyben. Az eredetileg százban meghatározott aláírási küszöböt 1976-ban ötszázra emelték.
Ez az időszak valamivel több mint öt hét lesz, hosszabb, mint 2017-ben, amikor a jelölteknek három hét állt a rendelkezésükre az aláírások összegyűjtésére
– magyarázta a minap Laurent Fabius, az Alkotmánytanács elnöke.
A Le Figaro című francia jobboldali napilap összesítése részletezte, hogy milyen körből kerülnek ki azok a különféle választott tisztviselők, akik jogosultak arra, hogy aláírásukkal támogassák az aspiránsokat: például polgármesterek, regionális és megyei tanácsosok, de akár parlamenti képviselők is. Emellett akár francia európai parlamenti képviselők is támogathatnak egy-egy jelöltet, valamint az európai kontinensen kívüli francia közigazgatású területekről származó politikusok, például a karibi térségben található Saint-Barthélemy és Saint-Martin vagy a Kanada délkeleti partjaitól 25 kilométerre fekvő Saint-Pierre-et-Miquelon területi tanácsosai, de Korzika, Francia Guyana, Martinique, Francia Polinézia, Új-Kaledónia tartományi gyűléseinek választott tagjai is szavazhatnak. Az országos reprezentativitás érdekében a szponzoroknak harminc különböző helyről kell érkezniük, és csak tíz százalékuk származhat ugyanarról a területről. Minden megválasztott tisztségviselő csak egy jelöltet támogathat, és választása visszavonhatatlan (ha például a támogatott jelölt mégsem indul, a választott tisztségviselő nem támogathat másik jelöltet).
A nagy, hagyományos pártok jelöltjeinek ez az időszak csupán egyszerű formalitás, de akadnak olyanok is az elnökválasztási megmérettetésbe belépő új versenyzők között, akiknek fájhat a feje az aláírások gyűjtése miatt. Nem meglepő, hogy utóbbiak közül több politikus is szorgalmazza azt a törvénymódosítást, hogy a szignójukat adó tisztségviselők neve ne kerüljön nyilvánosságra, bízva abban, hogy a névtelenség homályában könnyebb megszerezni támogatásukat.
A kezdetekben még anonimként működő szponzoráció szabályozását azonban 2017-ben megváltoztatták.
Pár hónappal ezelőtt a Nemzeti Tömörülés bevándorlásellenes elnökjelöltje, Marine Le Pen felhívta a jelenlegi elnök, Emmanuel Macron figyelmét, hogy törölje el a jelölteket támogató polgármesterek nevének közzétételét, mert a választott tisztségviselőkre így komoly nyomás nehezedik, és több jelöltnek nem lesz könnyű megszereznie a szükséges támogatást. De ezen a véleményen van az elnökválasztáson való indulási szándékát tavaly decemberben bejelentő Éric Zemmour jobboldali publicista és Jean-Luc Mélenchon, az Engedetlen Franciaország nevű baloldali párt elnökjelöltje is, akik szintén a szponzorálások anonimitását szorgalmazták.
Számos szakértő szerint egyébként a jelenlegi szponzorálási szabály elvben és a gyakorlatban is tarthatatlan. Úgy tűnik ugyanis, hogy egy a közvélemény-kutatások szerint a voksoláson jó eredményre, akár a voksok 15 vagy húsz százalékára is számító elnökjelöltnek – mint például Marine Le Pen – nehezebben sikerül szponzorokat szerezni, mint a francia belpolitikában több évtizedes múlttal rendelkező Republikánus Párt jelöltjének.
Borítókép: Éric Zemmour és Marine Le Pen elnökválasztási plakátjai (Fotó: Magali Cohen / Hans Lucas / AFP)
