– Emberi jogokkal foglalkozó kutatóként nagy veszélybe került az élete, miután a tálibok átvették a hatalmat Afganisztánban. Önnek hogyan teltek az első napjai az új vezetés idején?
– Jól emlékszem arra a vasárnapra, 2021. augusztus 15-re. Az irodában ültem az asztalomnál, éppen a Kínzás Elleni Világszervezet (OMCT) egy kutatási jelentésén dolgoztam. Öt perccel 11 óra előtt megcsörrent a telefonom, az édesapám volt, hangosan szólt a telefonba: „Mudzstaba! Hol vagy? A tálibok megérkeztek Kabulba. Barcsiban vannak (a főváros egyik nyugati területe, ahol élünk), és a belváros felé vonulnak.. Az irodában néhányan azt feltételezték, biztosan az afgán nemzeti erők katonáiról van szó, akik megszöktek a Kabulhoz közeli Majdansarból, Wardak tartomány fővárosából. De hamar kiderült, hogy a tálibokról van szó, akik elérték a fővárost. Ekkor döntöttünk úgy, amilyen gyorsan csak tudjuk, elhagyjuk az iroda épületét. Bepakoltam a laptoptáskámba, és fél 12 után öt perccel léptem ki a kapun. Biciklivel olyan gyorsan tekertem hazáig, amennyire csak tudtam, útközben rémült embereket láttam, ahogy futnak különböző irányokba.
Otthon két húgom fogadott, elmondták, mit láttak hazafelé jövet az iskolából: AK–47-es puskát tartó, rémisztő arcú, hosszú szakállú férfiak harckocsikon álltak.
A tálibok voltak, akik betörtek Kabulba. Attól a vasárnaptól kezdve négy hónapig otthon bujkáltam, nem mertem kilépni a kapun. A nappalok és az éjszakák borzasztó lassan teltek, csak videóriportokat néztem és híreket olvastam arról, hogy az emberek igyekeznek elmenekülni az országból. Egyszerűen nem tudtam megnyugodni és semmit sem tudtam tenni sem magamért, sem a családomért. Láttam egy videót a Facebookon arról, hogy három fiatal ember lezuhant egy amerikai katonai repülőgépről, szörnyű volt. Kabul összeomlásának második napján pedig két fiatal holttestének maradványairól osztottak meg fotókat az oldalon: egyikőjüket a kabuli repülőtértől távolabb, egy ház tetején találták meg, a másik pedig a repülőtérhez közel ért földet.
Miután a tálibok elfoglalták Kabult, az első nyolc napban nem tudtam 15 óránál többet aludni. Rengeteget fogytam, a szemeim már vörösek voltak, később megbetegedtem. De ki mert volna orvoshoz menni? Kabul szellemvárossá vált. A Civil Társadalom és Emberi Jogi Hálózatnál (CSHRN) dolgoztam kutatóként, nyilvánvaló volt, hogy csupán a szervezet neve elegendő ahhoz, hogy minden munkatársát kihallgassák. A hatalomátvétel utáni második héten az iroda gondnoka, Mohammad elmesélte, a tálibok három napja megjelentek az irodában: a szervezet ingatlanjairól és dolgozóiról követeltek tőle információkat, de mivel nem mondott semmit, megverték és súlyos sérüléseket szerzett. Ez még több stresszt és félelmet generált. A tálibok ellen akkor sokan tüntettek,és azzal vádoltak meg minket, hogy mi szervezzük a tiltakozásokat, így meg volt arra az esély, hogy mindenkit üldözni kezdenek, aki a CSHRN-nek dolgozik. Nem volt más lehetőségem, mint otthon maradni és reménykedni abban, hogy augusztus 31-e előtt el tudok menekülni Afganisztánból. Egyúttal ébernek is kellett lennem, hiszen a tálibok bármikor megtalálhattak. Azonban augusztus 30-án éjszaka a külföldi erők utolsó gépe elhagyta a kabuli repülőteret. Ekkor elvesztettem a reményt, hogy bármikor is el tudok menekülni a tálibok elől.
– Hogyan sikerült mégis elmenekülnie Afganisztánból?
– A fegyveresek hatalomra kerülésének első napjaiban a kilátástalanság olyan pokolivá tette az életemet, amit még soha nem tapasztaltam. Szinte megölt, hogy folyamatosan otthon voltam és mindenben a lehetséges fenyegetést láttam. Reményvesztetten kértem segítséget minden külföldi ismerősömtől, akitől csak tudtam, többen írtak nekem ajánlólevelet is, beleértve professzoromat az EBESZ Akadémiáról. Jelentkeztem számos ország evakuálási műveletére és rengeteg e-mailt küldtem olyan címekre, amelyekről azt gondoltam, segíthetnek nekem. Otthon az ablakból csak azt láttam, hogy körülbelül 15 percenként felszáll egy külföldi katonai repülőgép. Folyamatosan a kezemben volt a telefonom, mert bármikor kaphattam telefonhívást a kijutásommal kapcsolatban. A számítógépem a hatalomátvétel után 16 napon keresztül be volt kapcsolva: válaszokra vártam és segítségkérő leveleket küldtem.
Aztán augusztus 31. lett. És nem hívott senki, nem válaszolt senki. Amíg a külföldi erők a repülőtéren voltak, több tízezer ember gyűlt össze, hogy elmeneküljenek Afganisztánból, augusztus 31. után viszont minden kiürült, az emberek csalódottak voltak, beleértve engem is. Egy ideig azt hittem, az élet véget ért számomra. Minden álmom szertefoszlott. Úgy éreztem, örökre itt maradok és szembe kell néznem a tálibokkal. Az evakuálási műveletek után sem mertem kimenni a házból, inkább bujkáltam. Elterjedt, hogy a fegyveresek az utcán elveszik az emberektől a telefonokat, és ellenőrzik. Több ilyen eset is történt, és ez engem is megrémített, hiszen ki akartam jutni az országból. Szeptember 24-én ismét felcsillant a remény: a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) küldött e-mailt, miszerint a német nagykövetség elfogadta kérelmemet. Válaszoltam, de többet nem hallottam róluk. Három hónap telt el, mire a svéd nagykövetségtől is kaptam egy levelet, amiben az állt, készüljek fel, mert a 2021. december 3-án Kabulból induló charterjáraton rajta leszek.
– Svédországig hogyan jutott el?
– A Front Line Defenders emberi jogi szervezet egyik munkatársa néhány nappal a svéd járat indulása előtt megerősítette, valóban rajta vagyok az utaslistán. A tervek szerint először Pakisztánba mentünk volna, majd onnan Grúziába, ahol egy ideig maradtunk is volna. Azonban nyolc órával indulás előtt WhatsAppon kaptam üzenetet a svéd evakuációs műveletek kapcsolattartójától, hogy törölték a járatot, ugyanis a tálib vezetés nem engedélyezi a felszállást. Szerintem az volt az oka, hogy indulás előtt egy nappal a táliboknak nem adtak képviselői széket az ENSZ-ben, emiatt korlátozták a charterjáratok indulását.
Ezúttal viszont már abban reménykedtem, hogy akárhogy is, de elmenekülök a tálibok elől.
Két héttel később újabb üzenetet kaptam, amiben arra utasítottak, menjek Mazari-Sarifba, Balh tartomány székhelyére. Nagyon kockázatos volt a fegyveresek uralma alatt másik tartományba utazni, de nem volt más választásom. Ekkor a feleségem, Nadia már nyolc hónapos terhes volt, és nem akartuk, hogy a kisbabánk Afganisztánban szülessen meg. December 14-én érkeztünk meg Mazari-Sarifba, és vártunk az újabb utasításokra, de két nap múlva sem kaptam üzenetet. A harmadik éjjel, hajnali fél három után öt perccel csörgött a telefonom. A kapcsolattartó volt, mondta, hogy reggel 7 órára menjünk ki a Ferdavszi térre, ahol buszra szállunk. December 17-én, pénteken szállt fel a gépünk, közvetlenül Grúziába repült, ahol 26 napot töltöttünk, 2022. január 13-án pedig megérkeztünk Svédországba.
– Milyen kilátásai vannak Európában?
– Svédországba új reményekkel érkeztem, legalábbis biztos vagyok abban, hogy ezentúl már csak rajtam múlik, elérem-e a céljaimat. Nem kell félnem attól, hogy minden sarkon veszély leselkedik rám. De nem felejtek el személyes nyilatkozatok, kérelmek megírásával segíteni azoknak, akik Afganisztánban rekedtek és nem beszélnek angolul. Innen szeretnék tenni azért, hogy hazámban, Afganisztánban az emberi jogokat védjék és előmozdítsák. Két héttel azután, hogy megérkeztünk Svédországba, 2022. január 30-án megszületett a kisfiunk. Szerencsés, hogy egy békés országban jött világra és nem kell arra kényszerülnie, hogy egy elnyomó rezsim vezetése alatt éljen, amely saját anarchikus gondolatait erőlteti az emberekre. Szabadon választhatja meg, hogyan fog élni. A feleségem, Nadia is új életet szeretne kezdeni, immáron szabadon, hiszen ha otthon maradt volna a tálibok uralma alatt, csak a házimunka jutott volna neki. A hatalomátvétel után már nem járhatott egyetemre, hidzsábot kellett viselnie. Idővel viszont szeretne majd visszatérni a tanuláshoz.
– A családja többi tagja Afganisztánban maradt. Milyen sors vár rájuk?
– A szüleim és négy lánytestvérem még mindig Afganisztánban vannak, számukra napról napra rosszabb a helyzet. Most édesapám az egyetlen kenyérkereső otthon, és a romló gazdasági viszonyok miatt komoly nehézségekkel kell szembenéznie, de igyekszik minden kihívással felvenni a harcot. Két nővérem már nem járhat egyetemre, a másik két húgom szintén nem mehet iskolába. Bár a tálibok kijelentették, megnyitják a jövőben az egyetemeket a nők számára is, de szerintem ez nem fog megvalósulni. Ha mégis, várhatóan iszlám tantervet fognak bevezetni – a madraszákban, a muszlim vallási iskolákban tanultak alapján –, ami óriási ostobaság lesz. Kértem a svéd kormányt, segítsenek a családomnak is elmenekülni Afganisztánból, de nemleges választ kaptam ezzel kapcsolatban. Nagyon aggódom miattuk, a testvéreim miatt különösen, akik még olyan fiatalok. Jobb életük lehetne Afganisztánon kívül.
Így viszont álmaik idővel szertefoszlanak és sorsuk az afganisztáni nyomorúság lesz.
Borítókép: Tálib harcosokat fényképeznek Kabulban, 2021. augusztus 19-én. (Fotó: MTI/AP/Rahmat Gul)
