Menekülés a végső ostrom elől

Az ostrom alatt álló Kijevből kijutni sokkal inkább menekülés volt, mint átlagos utazás. Az ukrán fővárosban folyamatosan szólnak a légvédelmi szirénák, a távolban a tüzérségi csapások öblös hangja visszhangzik, a vasútállomás bejáratát pedig fegyveresek állják el. A lakosságot evakuálják, aki még éppen felfér a vonatra, kijuthat a a végső ostrom előtt.

A katona a bejáratnál tanácstalanul nézegeti a magyar útlevelemet, ukránul kérdez valamit, amit sajnos nem értek, csak annyit mondok, hogy Budapest. A varázsszó hat: beenged a kijevi vasútállomásra. Bent még nappal is félhomály uralkodik, mindenhol emberek állnak, csomagokkal, gyerekekkel. A szemekben bizonytalanságot látni. A jegypénztárak mindenhol zárva vannak, az információs pultnál pedig rengetegen állnak, teljes a káosz. Senki sem beszél angolul, így a telefonomon egy fordítóprogram segítségével tudom meg, hogy az állomás a támadások miatt vészüzemmódban működik, jegyet nem lehet venni, menetrend nincs, akinek sikerül feljutnia a kifelé tartó vonatokra, az el tudja még hagyni a várost. Magyarországra nem indulnak közvetlen járatok, oda csak Lengyelországon keresztül lehet hazajutni, vagy elvonatozom a lengyel–szlovák–magyar határhoz közeli Lembergbe (Lviv), onnan majd megoldom valahogy. 

Reggel még voltak terveim arra, hogy mikor és melyik járattal fogok hazajönni, ezeket most elengedem. 

Itt nincsenek tervek, arra a vonatra tudok felszállni, amelyik jön. És ha szerencsém van, majd hazajutok valahogy.

Ellenséges vonalak

Végül egy Lembergbe tartó vonatra kapaszkodom fel. A háborús állapotok ellenére nem érzek pánikot az embereken, tömeg sincs, valószínűleg már az emberek nagy része elhagyta a várost, így a vonaton is vannak még szabad helyek. A peronon kiírt időponthoz képest több óra késéssel indulunk el, az előttem ülő néni keresztet vet. Kijevből kifelé tartva megközelítjük az oroszok által ellenőrzött területeket. Mindenhol megerődített katonai ellenőrző pontok, homokzsákok az épületeken, harckocsiakadályok. Több támadás is érte már az evakuációs vonatjáratokat, így érezhető a feszültség a levegőben, de ahogy távolodunk az ellenséges területektől, úgy kezdünk megkönnyebbülni:

 sikerült kijutni Kijevből.

Kilenc órával később a vonatunk begördül Lembergbe. Az állomáson nagy a tömeg, rengeteg a menekült, akik csak arra várnak, hogy továbbutazhassanak. Sokan a fal mellett alszanak, vagy a kihelyezett elosztók mellé telepedve próbálják a telefonjukat tölteni és híreket szerezni a háborúról. Katonák és sárga karszalagos fegyveresek felügyelik a rendet. A plakátokon angol és ukrán nyelven próbálják eligazítani az embereket, a sátrak mellett buszok állnak, amelyek ingyenesen Lengyelországba viszik a menekülteket. Hogy mikor indulnak és pontosan hova mennek, arra nem kapok választ.

Rend a lelke mindennek; a vasúti pénztáraknál több alkalommal próbálok jegyet venni, de csak ukránul kiabálnak velem. Ebből mindössze annyit értek meg, hogy jegyet nem fogok kapni. Az utastájékoztató mindössze egy-két vonatot mutat, de azok is csak beérkeznek, nem mennek tovább. A járatok adatai folyamatosan változnak, néha az induló vonatokat is törlik percekkel az indulás előtt. Sikerül végre találnom olyan járatot, amelynek úti célja Ungvár, de amikor felszállnék, az ajtóban álló kalauzok nem engednek fel, és feszülten csak intenek a kezükkel, hogy menjek innen.

Később megtudom a segítőktől, hogy most csak a nőket és gyerekeket engedik fel a vonatra.

Miközben a menetrendet böngészem, fegyveres civilek fognak közre, és kérdőre vonnak, hogy miért van az ukrán nemzeti színt jelképező sárga szalag a hátizsákomon. Angolul mondom, hogy az ukrán emberekért fejezem ki így a szimpátiámat, mint sokan mások, akiken sárga szalag van. A fegyveresek gorombán intenek, hogy most azonnal szedjem le a szalagot, aztán elballagnak. 

Afganisztáni veterán

Végül csak sikerül elcsípnem egy magánbuszt, amely éppen Ungvárra megy. Az út viszonylag nyugodtan telik, de az ellenőrző pontoknál többször megállunk, néha a katonák is feljönnek a buszra ellenőrizni az embereket. Ungvárnál aztán szerencsére felgyorsulnak az események, a buszról leszállva a taxisok gyűrűjébe kerülök, akik egymásra licitálva szeretnének elvinni. Csapra megérkezve kicsit megkönnyebbülök, itt már csak a határ másik oldalán lévő Záhonyra kell átjutnom, és akkor már Magyarországon vagyok. A vasútállomáson azonban hatalmas a tömeg, rengeteg menekült, akik Magyarországra szeretnének bejutni, szinte a bejáratig ér a sor. 

– A kishatáron egyszerűbb

 – hallom magyarul a hátam mögül. Megfordulok, és egy tagbaszakadt embert látok az ajtóhoz támaszkodva, ő Vologya. 

– Ha itt maradsz, sosem jutsz át Záhonyba, az itt lévők közül sokan napok óta itt vannak, mert nem férnek fel a vonatra. De ha fel is férsz, több óra kiállni a sort, és több órát késnek a vonatok. Nézzük meg akkor a kishatárt! 

– tanácsolja nekem. Beülünk Vologya autójába, aki elvisz délre, a lónyai határátkelőhöz. Útközben elmeséli a történetét, hogy korábban Afganisztánban szolgált felderítőként, és bár ő itt maradt Kárpátalján, a gyerekei már Magyarországon tanulnak, mert egyedül ott lehet jövőjük. Az utak olyan rossz állapotban vannak, hogy néha csak lépésben haladunk, keresztben a bombatölcsér méretű úthibák között. Vologya közben csak fél kézzel fogja a kormányt, a másikkal a telefonján képeket mutat a családjáról. A kishatárhoz érve félreállunk a kocsival, de Vologya már járatos itt, az ukrán határőröknek is csak odaköszön. A határ ukrajnai részén itt többségében kárpátaljai magyarok teljesítenek szolgálatot, ezért amikor hallották, hogy Kijevből jövök, külön beszámolót tartok a határőröknek az ottani helyzetről.

Fegyverek és plüssök

A magyar határon több menekülttel várok a soromra. Egész családok jöttek át, sokan a gyerekeiket is a kezükben tartják, a másik kezükkel a bőröndjüket húzva maguk után, amely valószínűleg az összes vagyonukat tartalmazza, amelyet a háború elől menekülve az otthonukból még össze tudtak szedni. A sor lassan halad, sokáig tart. A családok részére kiállítják a határátlépéshez szükséges iratokat, a gyerekek sírnak, de a katonák folyamatosan vizet és édességet osztogatnak a sorban álló embereknek. 

Szürreális látvány, ahogy a lövedékálló mellényes, ballisztikai sisakos, gépkarabélyos, marcona alakok plüssállatot adnak a gyerekeknek.

A magyar oldalon egy busz viszi tovább az embereket a lónyai menekültsegítő központba. A központ vezetője, Andreas Kritharakis, illetve a város vezetése mindent megtesz azért, hogy az Ukrajnából érkező embereken segítsenek. 

Andreas csak annyit mond az embereknek: „Most csak annyi a dolgotok, hogy pihenjetek és egyetek, minden rendben lesz.” Jó látni, ahogy a menekültközpont munkatársai, a Magyar Vöröskereszt, a rendőrök, mindenki azon van, hogy magukat nem kímélve az embereket segítsék. Lónyáról este indul tovább egy különbusz Záhonyba, majd onnan Budapestre egy járat a menekülteknek.

Kijevből vonattal hazajutni békeidőben sem könnyű feladat – most több mint 41 óráig tartott az utam.

Borítókép: a szerző felvételei