A harc újrakezdődik – egyre több jel utal arra, hogy Sorosék támadásba lendülnek

A Soros-közeli Project Syndicate oldalon megjelent legfrissebb írásában Robert Skidelsky, a brit Lordok Házának tagja és a Warwick Egyetem politikai gazdaságtan professzora 2016 és 2021 között a PJSC Russneft orosz magán-olajvállalat nem ügyvezető igazgatója azt fejtegeti, hogy a demokratikus békeelmélet mindenekelőtt lusta. Könnyű magyarázatot ad a „harcias” viselkedésre anélkül, hogy figyelembe venné az érintett államok helyét és történelmét. Ez a sekélyesség arra enged következtetni, hogy csak egy gyors adag gazdasági szankcióra vagy bombázásra van szükség ahhoz, hogy meggyógyítsuk szerencsétlen csapásának diktatúráját – olvasható a Tűzfalcsoport cikkében.

US-2016-CONCORDIA-SUMMIT-CONVENES-WORLD-LEADERS-TO-DISCUSS-THE-P Fotó: BRYAN BEDDER

Az írások egyrészt fellépést szorgalmaznak az éghajlati válság „egyenlőtlen terheinek kezelése” érdekében, bár ezt bővebben nem fejtik ki. A második cikk pedig egy helyen azt írja, hogy könyörtelen, kérlelhetetlen (angolul unrelenting) erőfeszítéssel alkalmaznak majd saját igazságszolgáltatási megközelítést azzal a céllal, hogy mielőbb felszámolják „a faji, a nemi, osztálybéli és szexuális irányultság körüli réteges és strukturális egyenlőtlenségeket”. Ez az elképzelés egy agresszív, kihívóan támadni képes, energikus attitűd általánossá tételét vetíti előre az NGO-k tevékenységében.

A támadás kifejezést használja is az egyik írás, annak a reményét is megjegyezve, hogy így talán sikerülhet „a lehető legnagyobb mértékben” összpontosítaniuk „a nyílt társadalom ellenségei elleni fellépésre”, és hogy visszaállítják majd azt a típusú kockázatvállaló, nagy hatással bíró (high-impact) megközelítést, amelynek Soros György vetette meg az alapjait még a 1990-es években.

Az egyes demokráciákban felbukkanó, szerintük egyértelműen negatív tendenciákat illetően, „a világjárvány – amelyet sok demokrácia rosszul kezelt –csak elmélyítette ezeket a kétségeket” az első cikk értékelése szerint – írja a Tűzfalcsoport.

A Project Syndicate-en nemrég megjelent két cikk jórészt a kelet-közép-európai viszonyok szerintük kedvezőtlen változásából (romlásából) vezeti le a mai helyzet „bonyolultságát”, és erre hivatkozva hirdeti meg a harc „újrakezdését”, vagyis a korábbiaknál is agresszívabb megközelítésmód szükségességét. 

Ezt azzal egészíti ki a második írás, hogy a bipoláris világ ismét fenyegeti a szabadságot. 

Joe Biden amerikai elnök közelgő, év végi demokrácia-csúcstalálkozójában lehetőséget lát arra, hogy„a hasonló gondolkodású kormányokat”, de a nagyvilágot is összehozza Hszi Csin-ping kínai elnök „önkényuralma” ellen. Azonban – húzza alá a cikkek szerzője – a pragmatizmus nem veszélyeztetheti az értékeket, és itt talán egy szójátékkal is élni próbál a második cikk (trumping values – ez utalás az előző amerikai elnökre a „trump” igével, amelynek jelentése: adut játszik, kijátssza az ütőkártyát).

A legfőbb probléma az, hogy a Nyílt Társadalom Alapítványok hálózatának tervezett még agresszívabb működtetésével valójában éppen a jogállamiságot, illetve a népképviseleten alapuló nemzeti demokratikus rendszerek megsebzését, a demokrácia meggyengítését és a nemzeti szuverenitás eszméjének aláásását tűzte ki célként a nemzetközi alapítványi hálózat elnöke. Sorosék tehát nem tesznek le róla, hogy a világot erőszakkal, ahogyan az egyik írásban is szerepel: „kíméletlenül” a maguk képére formálják, pedig 

már a rómaiak is megmondták: önmagán uralkodni a legnagyobb uralkodás – magadnak parancsolni a legnagyobb hatalom… Ez volna egy valóban demokratikus szemléletű világ legfőbb erkölcsi parancsa.

Ami az Újrakezdődik a harc a nyílt társadalmakért (The Fight for Open Societies Begins Again) címmel megjelent írást illeti, a cikk eleje azt ecseteli, hogy a Nyílt Társadalom Alapítványokat (OSF) az 1980-as években azzal a feltevéssel hozták létre, hogy sürgős globális igény mutatkozott már a szabadságra, és hogy világszerte egyre több kormány fogadta el a szabadságeszmény szabályait és jogi normáit. Ez a fontos körülmény tette lehetővé az alapítványi hálózat számára, hogy a helyi aktivistákkal együttműködve „rávegye” a kormányokat az emberi jogok és a demokratikus eljárásmódok elfogadására és tiszteletben tartására.

Ezt a vállalást az írás történelmi küldetésként írja le, a kelet-európai romák helyzetétől az afrikai LMBTQI-közösségek és a latin-amerikai nők, asszonyok jogain át egészen a migráns- és menekültvédelem ügyéig.

 Azonban a helyzet nyolcvanas évek óta sokat változott, és az emberi jogi szervezetek korábban valóban diktatúraellenes iránya is árnyalódott – mint azt később ebben a cikkben az ukrajnai helyzet fonákságaira való utalásnál is láthatjuk –, és a jogvédő hálózatok tevékenységének jellegében is kedvezőtlen tendenciák álltak be. Így az államok és nemzetek függetlenségének, szuverenitásának támogatása helyett ma már egyre inkább a meglévő hagyományos nemzeti, társadalmi keretek (szó szerint: az államok külső falainak és belső rendjének) lebontása lett a fő feladatuk, és – ez persze nem szerepel a Project Syndicate-en megjelent írásban – a keresztény-zsidó alapokon nyugvó nyugati civilizáció tradicionális világa és értékrendje került veszélybe.

Erősen egyszerűsítő és idealista olvasatú feltételezések is szerepelnek világ- és geopolitikai értékelésként a cikkben, amelyek szerint a kereskedelem, a befektetések, az oktatás és a technológiai kapcsolatok sűrű hálója azt jelenti, hogy a Kelet (Kína) a Nyugathoz van kötve, és fordítva, mégpedig oly módon, ahogyan a kétpólusú (nyugati–szovjet) világ idején nem volt. Ez biztonságpolitikai megközelítésként nehezen értelmezhető, amiként az írás azon állítása is, hogy a gazdasági – akárcsak a katonai – kapcsolatok számos lehetőséget kínálnak a demokráciáknak. Ez ugyanis nem jelentheti a nyitott társadalmaként folytatott harc megerősítését, s nem jelentheti a demokráciaexport mára többszörösen megbukott kísérleteinek újjáélesztését (gondoljunk például napjaink Afganisztánjára és az ott kialakult nehéz állapotokra) sem. Kína például kétezer éven át egy császárság alapú kormányzati rendszert működtetett, amelyet az elmúlt közel háromnegyed évszázadban egy kommunista ihletésű politikai diktatúra, tekintélyuralmi gazdasági és kormányzati modell követett. Kína belső rendje és hagyományai tehát merőben eltérnek a nyugati világétól, de még Közép-Európa töredezett modern kori és polgári fejlődésvonalától is.

A cikk eltúlzott jelentőséget tulajdonít – európai vetületben – a mindössze négy évig tartó Trump-elnökségnek, ez pedig az elemző-értékelő szándékú írás gondolati alapjait is erősen megkérőjelezhetővé teszi. A cikk szerint: „Az az alattomos, utánzó viselkedés, amelyet Donald Trump négyéves elnöksége lehetségessé tett, és bátorított a világ rezsimjeiben, csak felgyorsította a jogállamiságnak és az emberi jogok tiszteletben tartásának a válságos helyzetbe kerülését.” 

Az egyik alapvető hiba a gondolatmenetben az, hogy például a „diktatórikusnak” vélt magyar vagy a lengyel politikai változások már Barack Obama elnöki időszaka alatt megindultak.

A tengerentúli politikai események inkább közvetett módon hatottak részben ösztönzően – a nyugati baloldalétól, az amerikai Demokrata Pártétól és a mögöttük álló Soros-birodalom szervezeteiétől merőben eltérő, sokkal tradicionálisabb és markánsan kereszténydemokrata értékrendet valló – Orbán-kormányokra, és részben a lengyel kormányzóerőkre is. Ennek azért is lehet több alapja, mert 2010 és 2016 között valóban jelentős washingtoni nyomásnak volt kitéve a magyar kormány és Magyarország (jó példája volt ennek az úgynevezett kitiltási ügy 2014-ben, de a Trump-elnökség idején az amerikai külügyben ottmaradt „héják”, illetve a deep state elnöki terminusokat átívelő tevékenysége is).

A cikk a következő gondolattal zárul: 

Az emberi jogi munkának politikaibbá kell válnia: keményebbnek és okosabbnak kell lennie az elnyomók elleni támadásokban, és világosabbnak kell lennie az elnyomottak oldalán. Foglalkoznunk kell azokkal a kihívásokkal, amelyekkel az emberek ténylegesen szembesülnek, a szűk politikai jogokon túl a gazdasági és társadalmi kirekesztés mélyebb okait kezelve.

A nem kormányzati szervezetek (NGO-k) azonban már régóta politikai szereplőkként lépnek fel azokban az országokban, ahol egyébként folyamatosan és háborítatlanul működhetnek, de az írás alapján még tovább erősödhetne az a karakterük, hogy mindenféle választói felhatalmazás nélkül ideológiai, jogi és közpolitikai kérdésekben megnyilvánuljanak, illetve támadják a népképviseleti alapon felállt nemzeti parlamenteket, valamint kormányokat. Itt annyit érdemes megjegyezni, hogy ezen az úton már nemcsak a Közel-Keleten, hanem Közép- és Kelet-Európában is több éve megindultak, gyakran amúgy az emberi jogokat is zárójelbe téve. Ott van például Ukrajna esete, ahol a nemzetközi hálózatok által inkább támogatott törvényhozói és kormányhatalom elnyomja a kisebbségi jogokat, miközben Joe Biden mostani amerikai elnök fia (2014 és 2019 között) az ukrán Burisma Holding energetikai vállalat igazgatóságának tagjaként üzleti és politikai kapcsolati hálóját építgette – egy olyan időszakban, amikor az édesapja (2017 elejéig) az Egyesült Államok alelnökeként Washington Ukrajna-politikáját alakíthatta.

Utóbbi arra is jó példa, hogy milyen remekül fialó „üzlet” lehet a democracy-export, és az ebben érdekelt klikkek irányában igen kiváló segítőknek bizonyulnak a már régóta politikai szerepet vállaló, jórészt az Open Society Foundation alapítványi hálózat ernyőjébe tartozó NGO-k is. Azok a szervezetek, amelyek bár külföldi forrásokból gazdálkodó szereplőkként demokratikus deficittel küzdenek, mégis – a képviseleti demokráciákban, mint például Magyarországon – a politikai ideológiák képviseletére és a belpolitika formálására érzik feljogosítva magukat. Adódik a kérdés: 

vajon hová vezethet mindez, ha nem a valóban népakaraton nyugvó parlamentáris demokráciák totális felszámolásához?

Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.

Borítókép: George Soros (Fotó: Getty Images via AFP/Bryan Bedder)