Nancy Pelosi amerikai demokrata házelnök közelmúltbeli tajvani vizitje, illetve a minap a de facto önálló államként működő szigetországba látogató újabb amerikai delegáció apropóján pattanásig feszült a helyzet a Tajvani-szoros szemközti partjain. Újabb olaj lehet a tűzre, hogy az amerikai kongresszus egy olyan új javaslatot készül megvitatni szeptemberben, amelynek elfogadása esetén Washington a „fontos NATO-n kívüli szövetséges” szintjére emelné Tajpejt, megnövelve ezzel a szigetországgal folytatott katonai üzletek kereteit, ami csak még tovább növelheti Peking ingerültségét. A Peking és Tajpej, illetve Washington között záporozó nyilatkozatháborúk és a kínai hadgyakorlatok nyomán a nemzetközi – és a magyar – sajtóban is egyre több elemzés születik arról, hogy az – egyelőre – retorikai szinten zajló kardcsörtetés vajon fegyveres konfliktussá eszkalálódhat-e, egyes vélemények szerint ugyanis az Egyesült Államok és az Európai Unió figyelmét egyaránt lekötő orosz–ukrán háború kiváló alkalmat teremt a Kínai Népköztársaságnak, hogy megvalósítsa a régóta tervezett „újraegyesítést” a Tajvan szigetén 1949 óta berendezkedett Kínai Köztársasággal.
Soktényezős hadijáték
Noha a jövőt megjósolni nem lehet, az egy adott fegyveres konfliktus lehetséges kimeneteleire vonatkozó esélylatolgatásoknak igenis van értelme a katonai döntéshozatal folyamatában.
Ennek egyik legjobb módszere pedig a háborús kimeneteleket szimuláló hadijáték (wargame), amelyet a biztonság- és védelempolitikában a cselekvési vázlatok alkalmazhatóságának értékeléséhez és a feladat-végrehajtás szinkronizálásához használnak összehasonlító-modellező módszerként.
Bár a terepasztalos szimuláció egyidős a szervezett katonai erő létrejöttével, a modernizáció ezt a területet sem kerülte el, a hadijátékok módszerei így tehát ma már nem csak hadműveleti, hadászati, de stratégiai, azaz állami és katonai szövetségi szinten hozott döntések modellezésére is alkalmasak.
– A különböző elvontabb nagystratégiai, hadászati és harcászati szintű szimulációk alapján általában az a tanulság, hogy Kínának korántsem lenne egyszerű feladat Tajvan lerohanása
– mondta el lapunk megkeresésére Bartók András Távol-Kelet Kutató. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója – aki egyes kurzusokon a RAND kutatóintézet Hedgemony hadijátékát használja a hallgatókkal – hangsúlyozta: számos olyan hadijáték-szimuláció került nyilvánosságra az elmúlt években, amelyben az Egyesült Államoknak sikerül legyőznie Kínát, de van olyan is, ahol épp fordítva alakult a küzdelem. „A kínai haderő állapotát tekintve például van számos olyan előfeltétel, amit a hadijátékok során csak spekulációra lehet alapozni. Például, hogy mennyire működnek ténylegesen hatékonyan a legkorszerűbb fegyverrendszerek. Az amerikai és nyugati hadászati szimulációkban így általában a „legrosszabbra” igyekeznek felkészülni, ezért a modellekben a kínai katonai képességek becslésénél „elhisszük”, amit a kínai haderő saját képességeiről állít” – magyarázta a kutató.
A létszámfölény nem garancia a sikerre
Bartók András szerint egy kínai–tajvani háború esetén annyi biztosra vehető, hogy Peking jelentős létszámfölénnyel rendelkezik, a kínai népi felszabadító hadsereg létszáma ugyanis – a szárazföldi haderőt és a haditengerészetet is beleértve – meghaladja a kétmillió főt, míg Tajvan „csupán” 169 ezres létszámú haderővel büszkélkedhet. Ezt utóbbi esetében kiegészíti egy több mint egymillió fős tartalékos állomány, így optimista becslések akár ötszázezer fős védelemmel számolnak. A kutató szerint azonban az erőfölény önmagában semmire nem garancia:
az erők ismert arányai alapján Kína ugyan elméletileg képes lenne egy Tajvannal szembeni invázióra, de ezeket az erőket át kell szállítani a szoros túlsó partjára, ez pedig a világtörténelem legnagyobb tengeri inváziós csoportosítását jelentené.
A támadó műveletek esetén a sikerhez bizonyos arányú fölényre van szükség; ez az, amit Kína, figyelembe véve a szállítókapacitást, nehezebben tud megvalósítani. Bartók kiemelte: Kína egyértelmű számbeli fölényben van haditechnikát tekintve, de rengeteg nyitott kérdésünk van a fegyverrendszerek hatékonyságával kapcsolatban. A kínai harckocsik egy jelentős része például páncélzatát tekintve nem a városi harcászatra van optimalizálva, illetve van, ahol akadnak gondok a sebességgel, manőverezési képességgel. Márpedig Tajvan földrajzilag nehéz terep: a városokkal és hegyvidékkel is meg kellene a kínaiaknak birkózniuk.
Ha pedig külső segítség érkezik, elméletileg az is elképzelhető, hogy a kínai katonai erőfölény paritásba csökken
– tette hozzá Bartók András.
Washington aligha küldene szárazföldi csapatokat
Bartók András emlékeztetett: Amerika csak fegyvereladással támogatja Tajpejt, vagyis hivatalosan nem garantált katonai segítségnyújtást egy támadás esetére, de nem is vetette el ennek lehetőségét – ezt nevezik „stratégiai kétértelműségnek”. A kutató hozzátette: az amerikai haderő egyébként készül egy esetleges konfliktusra, de hogy ez milyen formát öntene és hogyan sikerülne, az már persze nehezebb kérdés. A kutató kitért arra is:
az amerikai haderő például saját hadijáték-szimulációjában pár éve alulmaradt a kínai féllel szemben, viszont ehhez hozzátartozik, hogy a feladat az volt, hogy jelentősebb mozgósítás nélkül a haditengerészet egyidejűleg a világ két különböző hadszínterén érjen el sikereket.
A civil-szakpolitikai szimulációkra is jellemző, hogy ha az Egyesült Államoknak valamilyen politikai feltétel miatt „félig hátrakötött kézzel” kell megoldani egy adott helyzetet, akkor alulmarad, vagy „döntetlen” lesz a végeredmény. Viszont ha a szimuláció a meglévő erők „normális” alkalmazását teszi lehetővé, rendszerint a kínai fél marad alul – magyarázta Bartók András.
Borítókép: a kínai népi felszabadító hadsereg (PLA) meghaladja a kétmillió főt (Forrás: AP Photo/Pavel Golovkin)
