– Legújabb kötetében a közelmúlt fegyveres konfliktusain és más, Európát is érintő válsághelyzeteken keresztül vizsgálja, miért fenyegeti a Nyugatot a bukás veszélye. Mit gondol a nyugati országok politikájáról?
– A Nyugat elárulja a saját eszméit, amivel megkockáztatja, hogy kül- és belpolitikai téren is kudarcot vall. Könyvemben ezt Afganisztán példáján keresztül mutattam be, ahol a nyugati országok húsz éven át próbáltak egy demokratikus államot létrehozni, amely az emberi jogok tiszteletben tartásán, a nők emancipációján alapul. Húsz év után ugyanakkor a tálibok úgy vonultak végig az országon, hogy senki sem állította meg őket. Sem a hadsereg, amelyet az Egyesült Államok saját, jól felszerelt hadereje képezett ki, sem a rendőrség, amelyet Németország részesített oktatásban, sem a polgári társadalom. Amikor a tálibok elfoglalták Kabult, az összes külföldi erő elmenekült, még az amerikai, a világ legerősebb hadserege is, ami tragikus. Ráadásul amikor ez bekövetkezett, mindenki meglepődött, annak ellenére, hogy már több mint tíz éve köztudott volt, hogy a muszlim társadalom jó része nem fogadta el a Nyugat elképzelését az ország működéséről. 2010-ben harmincnégy tartományból harminchármat tálib árnyékkormányok irányítottak. Egyértelmű volt, hogy a Nyugat próbálkozásai arra, hogy valami mást építsen fel, nem működtek. A politikusoknak, a nem kormányzati szervezeteknek, amelyek programokat hoztak létre Afganisztánban, a haderőknek észre kellett volna venniük ezt – és úgy gondolom, hogy a többségük észre is vette.
A Nyugat egyik legnagyobb kudarca, hogy egy másolatot akart létrehozni önmagáról.
Ugyanis van egy elképzelése az ideális társadalomról, és úgy gondolja, hogy csupán fegyverekre, pénzre, valamint haderőre van szüksége ahhoz, hogy ezt a fajta társadalmat bárhol a világon megteremtse. Ez ugyanakkor nem működött sem Afganisztánban, sem Maliban, sem Irakban, hiszen mindenhol megbuknak a nyugati országok, ha a saját elképzelésüket akarják ráerőltetni másokra.
– Milyen tanulságokat vonhat le mindebből a Nyugat a jelenlegi konfliktusokra, például az ukrajnai háborúra nézve?
– A Nyugatnak azt kellene észrevennie, hogy a világ más részei a saját útjukat akarják járni. Miközben látjuk, hogy a jelenlegi afgán törvények nem felelnek meg az emberi jogi normának, például a nők jogainak terén, az afgánokra tartozik, hogyan irányítják az országukat. Az Egyesült Államoknak vagy Németországnak például nincs joga ahhoz, hogy beavatkozzon egy másik állam belügyeibe, a nemzetközi rend fenntartása a nemzeti szuverenitás tiszteletén alapul. A nyugati országok éppúgy megsértették a nemzetközi jogot a beavatkozási kísérleteikkel, mint ahogyan Oroszország tette Ukrajna lerohanásával. Ha a Nyugat meg akarja őrizni az erkölcsi tekintélyét, akkor el kell kerülnie a kettős mércét.
– Könyvének címében az áll, a Nyugatot az önhittség és az öngyűlölet jellemzi. Mit ért ezalatt?
– Úgy gondolom, hogy a Nyugat az önhittsége miatt bukik el. Ennek az önhittségnek két oldala van: egyfelől azt hisszük, meg tudjuk változtatni, jobbá tehetjük a világot, másfelől úgy gondoljuk, mi teszünk tönkre mindent, mi vagyunk a felelősek a szegénységért, a klímaváltozásért, a természeti katasztrófákért, a rasszizmusért. A nyugati emberek még mindig gyarmati sztereotípiákban gondolkodnak, ami számos elméletet eredményezett, például a posztkolonializmust vagy a kritikai fehérség tanulmányokat. Az a közös ezekben az elméletekben, amelyeket nyugati, főleg amerikai egyetemeken gyártanak, hogy a fehér emberek a felelősek mindenért, ami rossz, és természetüknél fogva rasszisták.
Hogy lehet az, hogy Európában, ahol a fehérek többségben vannak, annyira gyűlölik magukat, hogy azt mondják, a társadalmunknak össze kell omlania? Fehér bőrűnek lenni a fehérek társadalmában egyfajta megbélyegzést jelent.
Egy afroamerikai nyelvész, John McWhorter azt mondja, egy új rasszizmussal, a fehérek elleni rasszizmussal nézünk szembe, amelyből senki sem, még a fekete bőrűek sem fognak profitálni. Egy nagyon szűk társadalmi réteg, azt mondanám, a woke-mozgalom szereplői azok, akik megpróbálják kiiktatni azokat a hangokat a politikai diskurzusból, amelyek nem felelnek meg az elképzeléseiknek. Mégpedig úgy teszik ezt, hogy másokat például rasszistának, jobboldalinak vagy transzfóbnak neveznek meg. Ezeknek az embereknek pedig sikerük van az egyetemeken, a médián keresztül.
