A volt kijevi nagykövet elárulta, lesz-e Orbán-Zelenszkij találkozó

Íjgyártó István feszült helyzetben vette át a kijevi magyar nagykövetség vezetését 2018-ban: az ország keleti részén háború dúlt, a kétoldalú kapcsolatokat pedig a magyar kisebbség jogait sértő törvények terhelték. A diplomata mindkét kihívást jól ismerte, hiszen korábban Moszkvában volt nagykövet, illetve kárpátaljai származású. De még lehetett ennél is nehezebb, hiszen 2022 februárjában Oroszország lerohanta Ukrajnát. Hogyan élte meg a háború kirobbanását? Gondolkodtak-e menekülésen? Mi bajuk az ukránoknak a magyar kisebbséggel? Lesz-e Orbán Viktor–Volodimir Zelenszkij találkozó? A nemrégiben leköszönt volt kijevi nagykövetünkkel beszélgettünk.

20230516 Budapest Íjgyártó István diplomata Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

Íjgyártó István volt kijevi nagykövet. Fotó: Mirkó István

Egyébként tudomásom szerint ekkorra az ukrán kormányzati szervek egy része is elhagyta Kijevet. Szóval kiürítettük a nagykövetség épületét, biztonságba helyeztük az érzékeny adatokat, és március-áprilisban minimális létszámmal Lembergből folytattuk feladataink ellátását. A kapcsolattartás és helyzet követése mellett ez hamarosan főként a humanitárius segítség megszervezését jelentette.

– Nem merült fel, hogy teljesen elhagyják Ukrajnát?

– Nem, a kérdésről egyeztettem külügyminiszter úrral, és teljesen egyetértettünk abban, hogy ezt még ideiglenesen sem tehetjük meg. Nagyon sok külképviselet egészen Lengyelországig menekült, de mi úgy ítéltük meg, hogy a szórványos légitámadások ellenére a háborús cselekmények nem fenyegetik Lemberget. Amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy az orosz csapatok elhagyták Kijev környékét, azonnal visszatértünk a fővárosba. 

Ez egyfajta gesztus is volt az ukrán központi vezetés felé.

– A rakétatámadások, légiriadók, áramszünetek viszont folytatódtak. Hogy lehet ilyen környezetben dolgozni?

– Ezeknek elsősorban pszichológiai hatása volt. A nap bármely szakaszában megszólalhattak a szirénák, amely természetesen nagyon idegőrlő. Egyébként különösen az első szakaszban az oroszok inkább a külső kerületeket lőtték. Ettől függetlenül magam is voltam tanúja légi csapásnak Kijev központjában, szörnyű látvány, megrázó átélni. Az áram- és vízkimaradás inkább kellemetlenségeket okozott, de vízkészletekkel, generátorokkal igyekeztünk átvészelni ezt az időszakot.

Az Ukrán Állami Katasztrófaelhárító Szolgálat által közreadott képen áldozatokat keresnek romok között tûzoltók 2023. március 22-én, miután az éjjel orosz dróntámadás érte a Kijevi területen fekvõ Rzsiscsivet. Három ember életét vesztette, hét megsebesült. 

– A háború az addig sem felhőtlen ukrán–magyar viszont még jobban kiélezte. Számolta, hányszor kérették be a külügyminisztériumba?

– Nem, de sokszor. Még egy hete se érkeztem meg Kijevbe, már jelenésem volt.

A bekéretés egy erőteljes diplomáciai gesztus, amelynek lényege, hogy egy kifogásolt esetet személyesen próbáljanak meg a külképviselet vezetőjének értésére adni. Ukrajnában erre a megszokottnál talán többször került sor, amihez annak is köze van, hogy az ukrán diplomácia is fordulatszámot váltott. Azonban ez alapvetően egy párbeszéd, ahol az egyik fél elmondja a kifogásait, a másik pedig igyekszik választ adni azokra. Azt kell mondjam, a beszélgetések hangulata gyakran sokkal békésebb volt, mint a tálalásuk a sajtóban. Előfordult, hogy szinte ki sem léptem az épületből, már megjelent egy közlemény az ügyről, amiben erősebb volt a hangnem, mint amit velem szemben használtak. De ez az ukrán helyzet sajátossága.

– Inkább süketek párbeszédére hasonlított a kapcsolat. Ennyire nem értik a magyar érveket?

– Én 2018-ban vettem át a kijevi nagykövetség irányítását, amikor a kisebbségi kérdés miatt keletkezett feszültség első hullámai már érezhetők voltak. Az elhíresült oktatási törvény, valamint az államnyelvről szóló törvény kialakított egy olyan „hálót”, amelybe várható volt, hogy belegabalyodnak az Ukrajnában élő kisebbségek. Szerintem egy kisebbség életében három kiemelkedő kérdés van. 

1. Az első az identitás megőrzése és annak továbbadása a következő generáció számára. Ennek legfontosabb eszköze a kisebbségi nyelven folyó oktatás. 
2. A második szorosan összefügg az elsővel: hogy milyen a nyelv „használati értéke”. Ez alatt azt értem, hogy a kisebbség nyelvének van-e olyan ereje, mint a többség nyelvének. Beszélhetnek-e rajta, elhelyezhetik-e a felirataikat, használhatják-e a hivatalos érintkezéshez. 
3. A harmadik – és ez egy ország demokráciáját is értékeli –, hogy miképpen születnek a kisebbségről szóló döntések.

 Részt vesz-e a közösség az elfogadásukban vagy a fejük felett születnek. Én úgy látom, hogy Ukrajnában a korlátozó intézkedések ezt a három alapvető kérdést sértették meg súlyosan. Az teljesen mindegy, hogy ezeket a törvényeket milyen szándékkal fogadták el, mert azok hosszabb távon a kárpátaljai magyarság sorsát határozzák meg. Következményük pedig hosszabb távon a kisebbség eltűnése. Magyarország ezt nyilvánvalóan nem hagyhatja.

– Miért jó ez Ukrajnának? 

– Az ukrán állam felfogása a kérdésben a kezdetektől politikai. A jogi érveinkre nem tudnak válaszolni. Érthetetlen, hogy az az Ukrajna, amely a ’90-es évektől ha nem is példás, de előremutató kisebbségi politikát folytatott, 2014-től miért változtatott ilyen drasztikusan? Csodálkozom azon, hogy nyugati partnereink sem veszik elég komolyan az ügyet. Hiszen, ha a kisebbségi jogalkotás terén meg lehet tenni egy ilyen súlyos lépést, akkor komoly kétségeim vannak, hogy más, a demokrácia szempontjából fontos kérdésben mi várható? Számos vitát folytattam le erről ukrán partnerekkel, és megdöbbentő volt, hogy milyen paternalista – sőt ki merem mondani, a szovjet örökségben gyökerező – hozzáállás uralkodik a társadalomban. Az ukrán állam egyfajta tulajdonosként tekint az állampolgáraira, beleértve a kisebbségeket is. Végig megnyilvánult ez abban az érvelésben, hogy ők csak azt akarják, hogy a kisebbségek jobban beilleszkedjenek. Valójában Ukrajna kísérletet sem tett a multikulturalizmus megteremtésére, hogy tudatosítsa azt, Kárpátalján a magyarság több mint ezer éve él. Közben azt viszont elvárta, hogy a kisebbség különös tisztelettel forduljon a többségi ukránok felé. Ezt súlyos aránytalanságnak tartom. A politikai céljuk a kisebbségek eltüntetése, nem pedig megőrzése.

– Élnek még a revizionista félelmek is?

– Ezek teljesen mesterségesek. Nyilván abból a logikából táplálkoznak, hogy a Krím is elszakadt Ukrajnától, innentől kezdve pedig a kisebbségek által lakott területek potenciális veszélyforrások. Ráadásul a kijevi politikai elit egyáltalán nincs tisztában Kárpátalja demográfiai viszonyaival.

Azzal vádolni a kárpátaljai magyarságot vagy Magyarországot, hogy elszakítanák a területet, teljes abszurdum. 

Ezzel valójában az ottani többség hűségét kérdőjelezik meg. Közben a szeparatizmus vádja arra is jó volt, hogy ne a kisebbségi jogokról beszéljünk. Tökéletes terelés a párbeszéd és valódi viták helyett.

– Ön személy szerint tapasztalt valaha magyarellenességet Ukrajnában?

– Sok helyen jártam Ukrajnában, de soha semmilyen magyarellenességet nem tapasztaltam. A magyarellenes érzelmeket sajnos a propagandamédia táplálja. 

Sok esetben a Magyarországgal és magyarsággal szembeni feszültséget mesterségesen, nem kizárt, hogy bizonyos külföldi érdekek kiszolgálására gerjesztik, de szerencsére ez nem éri el a társadalom széles köreit. 

A háborús feszültség ezt annyiban még szította, hogy sokkal fontosabb lett, ki és hogyan támogatja Ukrajnát. Az ukrán propaganda pedig gyakran úgy állította be, mintha Magyarország Oroszországgal szövetségben Ukrajna tönkretételén dolgozna. Az ukrán sajtóban a magyar politika minden olyan rezdülése nagy nyilvánosságot kapott, ami nemtetszést válthatott ki, viszont agyonhallgatták az óriási segítséget. Számtalan kísérletet tettünk, hogy ezen változtassunk, de általában éreztették velünk, hogy minden központi akaratra történik. Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy a magyar–ukrán kapcsolatok nem olyan rosszak, mint amilyennek látszanak. A kétoldalú kapcsolatokon kevés erőfeszítéssel is nagyon sokat lehetne javítani. Ehhez viszont mindkét oldalon meg kell lennie a szándéknak. Magyarország már számos gesztust tett, most már viszonzást is várnánk.

– A régóta várt Orbán Viktor–Volodimir Zelenszkij találkozó nem javíthatna a helyzeten?

– Az elmúlt harminc évben számos olyan kommunikációs csatorna épült ki a két ország között, amelyek az utóbbi években felmerülő problémákon segíthettek volna. Például 1989 óta létezik egy kisebbségi vegyes bizottság, amely remek fóruma lehetett volna a vitatott törvények párbeszéd útján történő tisztázására. 

Ezt mindmáig nem sikerült összehívnunk, és mondhatom, nem a magyar fél hibájából.

Hasonló módon a gazdasági vegyes bizottság közös ülését az ukrán fél az utolsó pillanatban mondta le. Számtalan olyan eszköz áll tehát rendelkezésünkre, amelyet nem merítettünk ki, de előkészítenének egy legfelsőbb szintű találkozót. Még akkor is, ha egy ilyen találkozó persze kétségtelenül nagy lökést adhatna a kapcsolatoknak.

Borítókép: Íjgyártó István volt kijevi nagyövet. (Fotó: Mirkó István / Magyar Nemzet)