Az olimpia megnyitójának jelentősége – amelyet mintegy kétmilliárd ember követett világszerte – messze túlnő a sport dimenzióján. Gigantikus színjáték, amellyel meg lehet mutatni a világnak a rendező ország történelmi vízióját, eszményeit, céljait, értékvilágát és példaképeit.
A korábbi olimpiákon, például a 2008-as pekingi vagy a 2012-es londonin arra használták a nyitóünnepséget, hogy bemutassák a nemzeti kultúra nagyságát, hozzájárulását az emberi civilizáció kincsestárához. A párizsi olimpia szervezőinek is az volt a céljuk, hogy elkápráztassák a világot országuk szépségeivel, de a bemutató felettébb szelektívre sikeredett. Egyformán jelentősége volt annak, amit megmutattak, és amit nem. Hiányzott belőle például IX. (Szent) Lajos és Jeanne d’Arc Franciaországa, amelyet a pápák az „egyház legidősebb lányának” neveztek, volt viszont helyette Robespierre, de Sade márki és Macron Franciaországa – írja Juan Manuel de Prada.
Helyet kapott ugyanakkor a forradalmi terror dicsérete, a gúnyolódás Marie Antoinette lefejezésén, a szexuális forradalom és az abortusz apológiája.
Kiemelkedő francia nők helyett – mint Chantal Szent Franciska, Maria Sklodowska-Curie vagy Lisieux-i Szent Teréz (akinek 150. születési évfordulójáról nemrég az UNESCO is megemlékezett) – olyan női példaképeket állítottak elénk, mint Simone de Beauvoir, Jean-Paul Sartre élettársa, aki a filozófus számára fiatal, (köztük kiskorú) lányokat szállított szexuális célokra, vagy Simone Veil, a liberális francia abortusztörvény szerzője és Gisele Halimi baloldali abortuszpárti aktivista, az ETA baszk szeparatista terrorszervezet jogásza. Utóbbiak szerepeltetése a műsorban különös jelentőséggel bír a francia parlament márciusi döntésének fényében, amellyel alkotmányos emberi jognak ismerte el a magzatelhajtáshoz való szabad hozzáférést.
Semmi sem volt a nyitóünnepségben, ami Franciaország keresztény múltjára emlékeztetett volna, a Notre-Dame-székesegyház kivételével, de az is csak azért, mert az olimpiai csapatok Szajnán zajló felvonulásának útvonalán volt. Csak a radikális, szekularizált és katolikusellenes Franciaországot mutatták be, a konzervatív és vallásos másik Franciaországról hallgattak.
A rendezők ambíciói azonban ennél is tovább mentek: nemcsak saját Franciaországukat akarták megmutatni, hanem egy új világ hajnalát is, amely nyílt, toleráns, sokszínű és befogadó. Olyan, ahogyan John Lennon megénekelte az Imagine című számában: elveti a vallást, a nemzeteket és a határokat.
Kitüntetett helyet kapott ellenben a túlfűtött szexualitás, transzneműség, homoszexulitás, gender, queer, sőt pedofília propagálása. Mindennek mintegy megkoronázásaként bemutatták Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájának paródiáját.
A már idézett spanyol író, Manuel de Prada számára a nyitóünnepség bizonyíték a katolikus vallás igazsága mellett.
Vajon miért nem a buddhizmust, hinduizmust vagy a judaizmust gúnyolták ki az „istenkáromló mutatvány” rendezői, miért éppen a kereszténységen csúfolódtak, ráadásul a katolikus egyház legfőbb szentségén, az eucharisztián ütve a legnagyobbat? Honnan ered az a vágyuk, hogy éppen ezt a vallást szennyezzék be, alázzák meg, tegyék nevetség tárgyává?
A spanyol íróhoz hasonlósan sok nyugati keresztény számára nincs meggyőzőbb bizonyíték az ima és Isten munkálkodásának ereje mellett, mint az üldözés. Ha ugyanis az imák nem járnának eredménnyel, nem váltanának ki ilyen dühödt és aránytalan reagálást.
A párizsi ceremónia, amelyre a harmadik világ országaiban a Nyugat „névjegyeként” tekintenek, kivételes ajándék Vlagyimir Putyin orosz elnök számára. Nincs orosz ügynök, aki többet tudna tenni Moszkváért, mint a megnyitó rendezője, a meleg aktivista, Thomas Jolly. Megerősítette a Kreml propagandájának összes negatív sztereotípiáját a rothadó, dekadens és sátánista Nyugatról, amely meg akar semmisíteni minden hagyományt, vallást, családot, normalitást
– vélekedik a szerző.
