Afrika egy geopolitikai játéktér

Az elmúlt időszakban gyökeres átalakulást mutat a nagyhatalmak geopolitikai játszmája Afrikában. Míg Franciaország befolyása visszaszorulóban van, Oroszország egyre kiterjedtebb kapcsolatokkal rendelkezik a kontinensen. A jelenségről és annak okairól Soós Eszter Petronella politológus, a Milton Friedman Egyetem adjunktusa és Seremet Sándor, a Magyar Külügyi Intézet vezető kutatója, az Eurázsia Központ szakértője beszélt lapunknak.

Illusztráció (Forrás: Pixabay)

Franciaország kiterjedt gyarmatbirodalma Afrikában a XIX. század során alakult ki, amikor az európai hatalmak versengtek a kontinens területeiért. Ebből a szempontból különösen a francia gyarmatosítás második hulláma érdekes, amely 1830-ban Algír és Algéria északi részének elfoglalásával kezdődött.

A század végére a franciák jelentős területeket tudhattak magukénak Afrikában, például Észak-Afrikában Algériát, Tunéziát és Marokkót, Nyugat-Afrikában Mauritániát, Szenegált, a mai Mali területét, Guineát, Elefántcsonpartot, Nigert, Felső-Voltát (a mai Burkina Faso), Togót és Dahomeyt (a mai Benin), Közép-Afrikában pedig a Kongó folyó és a Szahara közötti területen Gabont, Közép-Kongót (a mai Kongói Köztársaság), Oubangui-Charit (vagy Ubangi-Shari, a mai Közép-afrikai Köztársaság) és Csádot.

A másik nagy gyarmatosító: Anglia

Nem csupán a franciák voltak jelen gyarmatosítóként Afrikában. Miután a XIX. században megszűnt a rabszolga-kereskedelem, fokozatosan megindult Nyugat-Afrika kolonizálása is, ebben pedig az angolok legalább olyan intenzíven részt vettek, mint a franciák, Lagoszt, Ghánát és Gambiát is az uralmuk alá hajtották, a Niger völgyében pedig protektorátust hoztak létre. Észak-Afrikában Egyiptom volt az övék, délen pedig a mai Dél-afrikai Köztársaság területét szerezték meg a hollandoktól. Emellett a portugáloknak és (az első világháborúig) a németeknek is voltak gyarmatai a kontinensen.

Az első nagy törést a franciák és gyarmataik viszonyában a második világháború jelentette, amikor a gyarmati területek egy részét más hatalmak szállták meg. A háború után Charles de Gaulle még képes volt helyreállítani a francia uralmat, de hamarosan felerősödtek a függetlenedési törekvések, amelyek oda vezettek, hogy csak 1960-ban tizennégy francia gyarmat vált függetlenné a kontinensen, 1962-ben pedig Algériát is elvesztették a franciák.

A függetlenné vált afrikai országokkal azonban olyan kétoldalú szerződéseket kötöttek a franciák, amelyek lehetőséget adtak a katonai jelenlétre, és biztosították a korábbi gyarmattartó számára a gazdasági befolyást is.

Ezek kétoldalú szerződések voltak, a feltételek országonként változtak – mondta el lapunknak Soós Eszter Petronella politológus, a Milton Friedman Egyetem adjunktusa. Például Algéria esetében 1968-ban rögzítették a két ország közötti mozgás feltételeit is, és épp ebből van most nagy vita. 

Egyes elemzések szerint érdemes vizsgálni, Franciaország mennyire van még domináns pozícióban az Algériával folytatott tárgyalásokon, nem billent-e el a hatalmi egyensúly azáltal, hogy a francia népesség összetétele megváltozott

– emelte ki a szakértő.

2021-ben hétmillió körüli bevándorló élt az országban, ezen túlmenően sok a bevándorló hátterű szavazópolgár, és az ő politikai követeléseiket is figyelembe kell venni. És akkor már nem geopolitikai meghatározottságú külpolitikai logikával tud eljárni Franciaország, hanem bizony vannak olyan belpolitikai szempontok, amelyeket figyelembe kell venni, és innentől kezdve már ez a dominancia például Algírral szemben azért nem annyira egyértelmű

– tette hozzá.

A gyarmatokhoz való viszony még tizenöt-húsz évvel ezelőtt is heves vitákat váltott ki Franciaországban. Ma is vannak viták, de nagyjából másfél évtized alatt a franciák eljutottak a gyarmatosítás „jótékony hatásainak” bizonygatásától odáig, hogy Macron az emberiség elleni bűntettnek nevezte azt.

Ami Franciaország és a korábbi gyarmatok jelenlegi kapcsolatát illeti, nehéz általános tendenciákat felvázolni, hiszen a kapcsolatok minősége országonként különböző – magyarázta Soós Eszter Petronella. Példaként Algériát és Marokkót hozza fel, amelyek közül az előbbivel igen feszült a jelenlegi viszony, míg utóbbival sokkal jobb a kapcsolat, nem utolsósorban azért, mert Emmanuel Macron francia elnök nemrég kiállt Marokkó mellett Nyugat-Szahara kérdésében.

Az afrikai országokkal való viszony szempontjából alapvetően három kiemelten fontos országcsoportot lehet megkülönböztetni. Ezek közül az első a Maghreb-térség, tehát Algéria, Tunézia és Marokkó. Közülük Algéria nem egyszerűen gyarmat volt, hanem Franciaország része – hívta fel a figyelmet a szakértő.

A második csoportba a szűken vett Száhel-övezetet és a CFA frankok országait sorolhatjuk, amelyekkel a gazdasági együttműködés – de nem a kereskedelmi! – még mindig nagyon mély, azonban elmondható, hogy ezekből az államokból katonai értelemben, de részben kulturális értelemben is folyamatosan szorul ki az elmúlt években Franciaország.

Mi az a CFA frank?
A CFA frankot 1945-ben vezették be, árfolyamát akkor a francia frankhoz kötötték. Ma tizennégy országban mintegy 210 millió ember használja fizetőeszközként. Két fajtája közül a közép-afrikai CFA frank (XAF) hat országban (Csád, Egyenlítői-Guinea, Gabon, Kamerun, Kongói Köztársaság, Közép-afrikai Köztársaság), a nyugat-afrikai CFA frank (XOF) nyolc országban (Benin, Bissau-Guinea, Burkina Faso, Elefántcsontpart, Mali, Niger, Szenegál, Togo) a hivatalos fizetőeszköz. 
Legalábbis egyelőre, hiszen a tizenöt nyugat-afrikai országot tömörítő ECOWAS szervezet új közös pénznemet tervez bevezetni. Az eredeti tervek szerint már 2020-ban bevezették volna az Ecót, azonban a világjárvány és a geopolitika bizonytalanságok is hátráltatták a folyamatot, így jelenleg 2027 a bevezetés céldátuma.

A harmadik csoportba érdekes módon nem a korábbi francia gyarmatok, hanem az angol nyelvű Afrika országai tartoznak, például Kenya. A jelenlegi francia külpolitikai gondolkodásban nagyon erőteljesen jelen van az a gondolat, hogy ezekre az országokra potenciális partnerekként tekintenek – emelte ki Soós Eszter Petronella. Hozzáteszi, hogy a francia külpolitika az egykori belga gyarmatokra is figyelmet fordít (pl. Ruanda).

A Száhel-övezettel és Észak-Afrika országaival kapcsolatban ugyanakkor van egy nagyon erőteljes biztonságpolitikai szempont a francia külpolitikában – tette hozzá a szakértő.

Itt elsősorban a migrációs útvonalakról beszélünk, arról, hogy az észak-afrikai államok mennyire stabilak, tehát az afrikai demográfiai folyamatokat a francia külpolitika nagyon erőteljes biztonságpolitikai megközelítésből figyeli, emiatt Líbia is fontos a számukra

– fogalmazott Soós Eszter Petronella.

Az elmúlt években Franciaország és a többi európai ország is kiszállt azokból az afrikai műveletekből (pl. Takuba), amelyek a szélsőségesek visszaszorítását, és ezáltal a migrációs nyomás csökkentését célozták, illetve véget ért az ENSZ MINUSMA-programja is a térségben.

Az Egyesült Államok is visszaszorul Afrikában
Nem csupán Franciaország, de az Egyesült Államok is kezd kiszorulni Afrikából. Ennek a folyamatnak a legfeltűnőbb példája a Niger középső részén fekvő Agadez közelében található 201-es légi bázis sosa. Ezt a támaszpontot 2016 és 2019 között építette fel az amerikai kormány. A kezdeti ötvenmillió dolláros becsült költség a folyamat végére a duplájára, százmillió dollár fölé hízott. A 201-es bázis 2019 novembere óta üzemelt, és igen fontos szerepet töltött be az amerikai hírszerzés számára megfigyelő drónok támaszpontjaként, kulcsfontosságú hírszerzési információkat szolgáltatott az iszlamista fegyveres csoportokról. 
A 2023-as nigeri puccs azonban alapjaiban változtatta meg a helyzetet. Az új kormány 2024. március 16-án bejelentette, hogy azonnali hatállyal felmondja az Egyesült Államokkal kötött védelmi megállapodást, az amerikai katonáknak pedig el kell hagyniuk az ország területét. Az Egyesült Államok végül 2024. augusztus 6-án adta át az agadezi bázist a nigeri hatóságoknak, ami egyben a kivonulás utolsó lépését is jelentette.

A feladat nagyságához képest igen kevés katonával volt jelen a térségben

– emelte ki a szakértő, hozzátéve, hogy a több országra kiterjedő Barkhane műveletben például mindössze ötezer francia katona vett részt.

Franciaország kivonulása az afrikai országokból nem volt teljesen ellentétes Macron szándékaival. Már a hivatalba lépése elején beszélt arról, hogy a kemény katonai jelenlétet vissza kell fogni, ehelyett inkább puha gazdasági jelenlétben gondolkodott, ezért is ment annyira könnyen a kivonulás

– mutatott rá Soós Eszter Petronella.

Ennek a hátterében részben az állt, hogy a 2010-es évek elejétől erőteljesen megjelent a térségben Oroszország, és célzottan rombolta a franciák imázsát. A franciák ezt észrevették, és megértették, hogy annyira megromlott a megítélésük, hogy a korábbi formában már nem tudják fenntartani a jelenlétüket. A franciák kivonulása után szépen lassan megjelent ezekben az országokban a Wagner-csoport, illetve többek között a nukleáris energia területén is pozíciókat szereztek az oroszok – sorolta a szakértő.

Afrika egy geopolitikai játéktér, a kontinensen mozognak az oroszok, a kínaiak, az amerikaiak, az európaiak, köztük franciák

– emelte ki Soós Eszter Petronella.

Ugyan az orosz jelenlét a fekete kontinensen a franciák kivonulásával párhuzamosan erősödött meg, nem ez az első időszak amikor Moszkva figyelme Afrika irányába fordul. A Szovjetunió hatalmas forrásokat fordított az afrikai függetlenségi mozgalmakra az 1960-as években – hívta fel a figyelmet Seremet Sándor, a Magyar Külügyi Intézet vezető kutatója, az Eurázsia Központ szakértője.

Ezek vezetői közül igen sokat képeztek ki Moszkvában, még az 1930-as években. Ez jó alapot biztosított ahhoz, hogy a szovjetek jó kapcsolatokat ápoljanak az afrikai országokkal, és akkoriban valóban sok infrastrukturális projektet valósítottak meg a kontinensen. Gátakat, erőműveket építettek, finanszírozták a kommunista mozgalmakat és diákokat fogadtak a szovjet egyetemeken

– sorolta a szakértő.

A jelenlegi afrikai nyitás első jelei 2014 után kezdtek megjelenni, amikor a Krím annexiója után a Nyugat szankciókat kezdett bevezetni Oroszország ellen, és nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati kapcsolati rendszerek hanyatlani fognak

– fogalmazott Seremet Sándor.

A szakértő szerint az orosz kapcsolatok Afrikában 2017–2018 során váltak jóval intenzívebbé, majd végül 2019-ben tartották meg az első Oroszország–Afrika csúcsot. A folyamat lendületét a Covid–19 világjárvány akasztotta meg, de csupán ideiglenesen. Az orosz–ukrán háború kitörésével pedig, ahogy Oroszország nemzetközi elszigetelésére irányuló törekvések a nyugati országok részéről még intenzívebbé váltak, az afrikai partnerség még fontosabbá vált Moszkva részére.

Ha az egyes országokkal való kapcsolatokat vizsgáljuk, az orosz statisztikai adatokból kiindulva az orosz import-export mutatók szerint Oroszország Egyiptomba, Algériába, Szenegálba, Marokkóba, Nigériába, a Dél-afrikai Köztársaságba, Tunéziába, Kenyába, Etiópiába és Ghánába exportál, és ugyaninnen importál is, így a legszorosabb gazdasági kapcsolatokat ezekkel az országokkal folytatja – világított rá Seremet Sándor, hozzátéve, hogy intézményi jelenléte külkereskedelmi képviseletek formájában csak Tunéziában, Marokkóban, Egyiptomban és a Dél-afrikai Köztársaságban van Oroszországnak.

Az orosz támogatás nagyjából a fentebb vázolt országokra terjed ki és több területet is lefed – mondta a szakértő. Az orosz költségvetésből a háború kitörése előtt például több egészségügyi projektet finanszíroztak, amelyek a járványos betegségek kezelésére és megelőzésére irányultak. Külön programban biztosítottak keretet Etiópiának annak termelési és ellátási láncai fejlesztésére, de jelentős élelmiszer-csomagokat is biztosítottak különböző országoknak.

A jelenlegi mutatókból arra lehet következtetni, hogy az orosz egyetemeken ismét megnövekedett az afrikai ösztöndíjasok száma. Tavaly ez meghaladta a 4700 állami ösztöndíjat. Ezen kívül tizenegy afrikai országban vannak orosz házak, ahol orosz nyelvet lehet tanulni, megismerkedni az orosz kultúrával 

– ismertette Seremet Sándor.

Afrika egy egyre nagyobb mértékben növekvő piac, amelynek tulajdonképpen mindenre szüksége van az élelmiszerektől az infrastruktúrán át a technológiákig. Az orosz termékek és technológiák bár minőségükben gyakran elmaradnak a nyugatiaktól, árfekvésükben kedvezőbbek a szegényebb országok számára – magyarázta a szakértő. Ráadásul a fekete kontinens nem csupán hatalmas piac, de az egyre nagyobb mértékben fejlődő technológiákhoz szükséges nyersanyagok jelentős bázisa is, amely az egyre nagyobb mértékben fejlődő technológiákhoz szükségesek. 

Oroszország ott igyekszik teret szerezni, ahol az olyan ásványokra, mint az urán, kobalt, lítium szert tehet

– emelte ki.

Kobalt, lítium, urán
Egzotikusnak tűnnek, de nap mint nap használjuk a címben szereplő fémeket. A lítium például az akkumulátorok nélkülözhetetlen alapanyaga, amelynek szempontjából Zimbabwe számít különösen jelentősnek. A kobaltot ötvözetként például a repülőgépek hajtóművében használják, de számtalan más felhasználása is létezik az élet több területén. Kitermelésében a Kongói Demokratikus Köztársaság áll az élen, de Madagaszkár, Zambia és a Dél-afrikai Köztársaság is előkelő helyet foglal el a legnagyobb kitermelők listáján. Az urán jelentőségét aligha kell magyarázni, dúsított formában az atomerőművek fűtőanyaga, azonban a világ mindössze húsz országában bányásszák. Köztük van Namíbia és Niger, amelyek a világ negyedik és ötödik legnagyobb uránkitermelői, de a Dél-afrikai Köztársaság is jelentős uránkitermeléssel rendelkezik.

Azonban nem csupán a szigorúan vett gazdasági szempontok mozgatják az orosz külpolitikát a kontinensen. Moszkva olyan tengeri kijárattal rendelkező országokban kíván befolyást szerezni, amelyek által közelebb kerülhet a tengeri kereskedelmi útvonalakhoz, hogy ezzel tudja ellensúlyozni a más területeken elszenvedett befolyásvesztést – hívta fel a figyelmet Seremet Sándor.

Emellett az Oroszország nemzetközi elszigetelésére tett törekvések miatt fontos, hogy maradjanak barátai. 

Ha megnézzük az ENSZ-ben tartott szavazásokat, úgy az Oroszország mellett, vagy legalábbis semlegesen szavazók legalább fele afrikai. Ezzel együtt a leggyorsabban fejlődő régióban, Nyugat-Afrikában, gyenge az orosz jelenlét és az orosz szakértők ezt hibának tartják, javasolva az együttműködés kiterjesztését ebben az irányban is

– emlékeztetett a szakértő. Oroszország emellett egy olyan vezető állam szerepében kíván tetszelegni, aki elítéli a kontinenst traumatizáló gyarmatosítást, és reális érdekek, nem pedig politikai ideológiák mentén működik együtt az egyes országokkal és azok rezsimjeivel – tette hozzá.

Fentebb már szót ejtettünk róla, hogy a franciák kivonulásával párhuzamosan jelent meg a kontinensen a Wagner-csoport. A hivatalos álláspont szerint Oroszország jelentős „biztonság exportőrként” igyekezett bemutatni magát a régióban. A 2015-ös szíriai szerepvállalás után több afrikai országban is felmerült, hogy az orosz szolgáltatásokhoz forduljanak például a terrorizmus, szeparatizmus, szélsőségesség elleni harcban, mások ezt pusztán rendszer- vagy rezsimstabilitás biztosításának tekintették orosz zsoldosok által – magyarázta Seremet Sándor.

A szakértő szerint ebben Oroszországnak bizonyos afrikai országok körében előnye van például a franciákkal szemben, akik amellett, hogy igyekeztek fenntartani a biztonságot, gyarmatosítókként voltak jelen. Az oroszoknak nem voltak gyarmatai, a szovjet érában pedig rengeteg támogatást biztosítottak a kontinensnek. A Wagner-csoport, még a Jevgenyij Prigozsin lázadása előtt magánhadseregként hivatalosan a biztonság és a terrorizmus elleni harc miatt volt jelen az egyes országokban, de az esetek többségében a baráti rezsimek stabilitását biztosították és a hozzájuk tartozó erőforrásokat védték, például bányákat, kikötőket – mutatott rá a szakértő.

A Wagner lázadás után több egykori wagneres az Africa Corpsba szerződött át. Utóbbi kirendelése a Száhel-övezetbe pont a hiányzó nyugat-afrikai jelenlét biztosítása miatt fontos Oroszország számára. Ebben a tekintetben az ott regnáló rezsimek szimpátiájának megnyerése is lehet a cél – vélekedett Seremet Sándor.

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pixabay)