Katarzis nélkül nincs béke

Exkluzív interjút adott a Magyar Nemzetnek Nicolai N. Petro. A politikatudományok professzora George H. W. Bush elnöksége alatt az Egyesült Államok külügyminisztériumának a Szovjetunióval kapcsolatos politikáért felelős különleges asszisztense volt. Legújabb könyvében az „Ukrajna tragédiája: Mit taníthat nekünk a klasszikus görög tragédia a konfliktusok megoldásáról” a klasszikus görög tragédia lencséjén keresztül vizsgálja az ukrajnai konfliktust, kiemelve annak mély belső gyökereit.

Nicolai N. Petro Forrás: Képernyőkép

Nicolai N. Petro amerikai politikatudós, a Rhode Island-i Egyetem összehasonlító és nemzetközi politikatudomány professzora. 2013 júliusa és 2014 júliusa között Fulbright kutatóösztöndíjas volt az odesszai IL Mechnikov Nemzeti Egyetemen. Kutatási területei közé tartozik az orosz és ukrán belpolitika, az ortodox kereszténység politikai szerepe, valamint a nemzeti identitások alakulása a posztszovjet térségben. Több évet töltött Ukrajnában kutatóként. 

Ukrajna Ukrajna legnagyobb közösségét azok alkotják, akik meg kívánják őrizni kulturális, vallási és nyelvi kötődésüket Oroszországhoz - állítja Nicolai N. Petro (Fotó: Berkley Center)

Az eddig angol és portugál kiadásban megjelent legújabb könyvében az „Ukrajna tragédiája: Mit taníthat nekünk a klasszikus görög tragédia a konfliktusok megoldásáról” Petro egyedülálló nézőpontból közelíti meg az orosz–ukrán konfliktust: a klasszikus görög tragédia keretében. 

A könyv azt állítja, hogy a konfliktus nem csupán geopolitikai vetélkedés, hanem mély belső megosztottság következménye, amelyhez hasonlókat az ókori Athén is megtapasztalt. A görög tragédiákban – akárcsak a mai Ukrajnában – a társadalmi feszültségek gyakran identitásválságból és az „ellenség” démonizálásából eredtek.

Petro szerint a tartós békéhez katarzisra van szükség – egyfajta lelki megtisztulásra, amely képessé teszi a társadalmakat arra, hogy az ellenségben ne csak fenyegetést, hanem szenvedő embertársat is lássanak. A professzor szerint a klasszikus görög tragédia tehát nemcsak kulturális hivatkozás, hanem lehetséges modell is a társadalmi gyógyuláshoz.

– Mi inspirálta arra, hogy az orosz–ukrán konfliktust a klasszikus görög tragédia szemszögéből közelítse meg? Miért választotta ezt a kulturális hivatkozást?

– Már 2008-as első ukrajnai látogatásunk óta gondolkodtam azon, hogy könyvet írok Ukrajnáról. Amikor 2013–2014-ben Fulbright-ösztöndíjat nyertem, és Odesszában töltöttem egy akadémiai évet, eredetileg a pravoszláv egyház ukrajnai társadalmi hatásairól terveztem írni. Ezt a témát azonban hamar háttérbe szorították a körülöttünk zajló események – a Majdan-felkelés.

Ezt követően éveken át próbáltam megérteni, hogyan hullhat szét egy látszólag stabil társadalom néhány hónap alatt. Nem találtam megfelelő értelmezési keretet, míg rá nem bukkantam Richard Ned Lebow professzor könyvére (The Tragic Vision of Politics.) A könyv Thuküdidész klasszikus műve, a peloponnészoszi háború története alapján a modern konfliktusokat a politikai realizmus tragikus szemléletén keresztül vizsgálja. Thuküdidész azt állítja, hogy a háború azután tört ki a görögök között, hogy Athén és Spárta vezetői már nem osztoztak közös eszmékben, értékekben és identitásban – vagyis megszűnt az egymás iránti kötődésük.

Úgy éreztem, ez tökéletes leírása annak, ami az orosz–ukrán kapcsolatokban történt a 2004-es Narancsos Forradalom óta.

A katarzis szerepe a nemzetek gyógyulásában 

– Könyvében központi szerepet kap a katarzis fogalma. Hogyan értelmezi ezt a jelenlegi geopolitikai helyzet – különösen Ukrajna – kontextusában?

– A visszatérő konfliktus nemcsak intézményi, hanem szívbéli probléma is – éppúgy igaz ez nemzetekre, mint egyénekre. A klasszikus görög tragédia időtálló értéke abban rejlik, hogy érzelmi megtisztulást, azaz katarzist idéz elő. Ez a folyamat olyan mélyreható érzelmi változást jelent, amelyben a düh helyére könyörület és együttérzés lép.

A görög drámaírók azzal próbálták eltéríteni a polgárokat a bosszútól, hogy megmutatták annak pusztító következményeit. Hitük szerint a katarzis révén az értelem válthatja fel az indulatokat – így egyének és közösségek is megszabadulhatnak a bosszú tragikus körforgásától. A katarzis lényege, hogy az ellenséget – a Másikat – társszenvedőként ismerjük fel. Csak így válthatja fel a véget nem érő konfliktust a párbeszéd – és végül a megbocsátás. Más szóval: katarzis nélkül nincs béke

Van-e helye a megbékélésnek a háború közepette? 

– Mit jelenthet ez a fajta katarzis Ukrajna szemszögéből? Lehetséges ez egy folyamatban lévő háború közepette?

 Úgy vélem, Szophoklész, Euripidész és Aiszkhülosz ma is azt írnák elő az ukrán társadalom számára, amit saját korukban is: mélyreható társadalmi attitűdváltást, amely lehetővé teszi, hogy gyűlölködő emberek párbeszédet kezdeményezzenek. 

Könyvemben felvetem, hogy Ukrajna profitálhatna egy Igazság és Megbékélés folyamatból, amely sok országban elősegítette a társadalmi gyógyulást, legyen szó belső vagy nemzetközi konfliktusról. Ez jelentős lépés lehetne az antagonisztikus társadalmi csoportok megbékítése és az állami intézményekbe vetett bizalom helyreállítása felé.

Két nemzet egy országban – Kelet-Ukrajna identitásának elismerése 

– Könyvében hangsúlyozza, hogy Kelet- és Dél-Ukrajna lakóinak jelentős része az orosz kulturális identitással azonosul. Milyen következményekkel jár, ha ezt politikai szinten nem ismerik el?

– Ukrajna társadalmi megosztottságának gyökerei az ország történelmében keresendők: mindig is rivalizáló birodalmak – Oroszország, az Osztrák–Magyar Monarchia, az Oszmán Birodalom – ütközőzónája volt. E birodalmak bukása után ezek az ellentétek öröklődtek az új államalakulatokban.

A mai Ukrajna legnagyobb közösségét azok alkotják, akik meg kívánják őrizni kulturális, vallási és nyelvi kötődésüket Oroszországhoz. Könyvemben nem „orosz ajkúaknak” nevezem őket – ez leegyszerűsítő –, hanem „malorossz ukránoknak”, egy régi kifejezéssel, amely még a bolsevik forradalom előtt is használatos volt. Ez az elnevezés utal arra, hogy identitásuk túlmutat a nyelven és a valláson.

Ez a két ukrán identitás – mintha két nemzet élne egy államban – máig nem tanulta meg, hogyan éljen együtt. Ez vezetett a jelenlegi véres háborúhoz.

– Ön szerint lehetséges, hogy Ukrajna hosszú távon olyan nemzeti narratívát alakítson ki, amely helyet biztosít az orosz ajkú lakosságnak is? Ha igen, hogyan?

– Lehetséges – más országoknak sikerült: Belgium, Svájc, Kanada, India, Indonézia mind ilyen példák. A legfőbb akadály az atavisztikus (ősöktől örökölt) nacionalizmus, amely azt állítja, hogy a nemzetnek egységes, homogén identitással kell bírnia, és minden mást fenyegetésként kezel.

Ez a fajta nacionalizmus újraértelmezi és korlátozza az etnikum, a nyelv, a vallás és a történelmi emlékezet fogalmát – majd fokozatosan minden mást is. Ezért is tekintik gyakran a fasizmus és a nácizmus előszobájának.

– Milyen szerepet játszott a nemzetközi közösség – különösen a Nyugat – Ukrajna belső feszültségeinek erősítésében vagy enyhítésében?

– Marco Rubio amerikai külügyminiszter nemrég kijelentette, hogy a Nyugat „proxyháborút” folytat Oroszország ellen Ukrajnában. Ez a 19. századi brit „nagy játszma” modern változata: globális sakkjátszma a hatalmi egyensúly átrendezéséért.

Azok az országok, amelyek e játszma túszaivá válnak, rendszerint súlyos károkat szenvednek, mivel a nagyhatalmak helyi szövetségeseiket támogatják, ezzel tovább szítva a belső feszültségeket. Így lett a Majdan-puccs is egyfajta „civilizációs választás” a Nyugat mellett – amire válaszként jött a Krím és a Donbász lázadása orosz támogatással.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy a Nyugat valaha is elfogad egy olyan ukrán nemzeti víziót, amely nem kizárólagosan nyugati orientációjú, hanem kulturálisan multipoláris?

– A Nyugat sokféle elitből áll, különféle célokkal. Jelenleg nehéz elképzelni, hogy az Európai Unió vezetése elfogadna egy semleges Ukrajnát, amely jó viszonyt ápol Oroszországgal is (már a 2013-as EU-társulási tárgyalások során is ez volt az egyik fő akadály). Ugyanakkor úgy tűnik, hogy Európában és az Egyesült Államokban a politikai klíma a nemzeti érdeket előtérbe helyező elit irányába mozdul.

Így lehetséges, hogy a jelenlegi vezetőket leváltó új politikusok inkább Oroszországgal keresnek jobb kapcsolatot – még akkor is, ha ez Ukrajna rovására történik, hiszen Oroszország fontosabb szomszéd Európa számára.

Fotó: wikimedia

– Mi a legnagyobb kihívás könyve üzenetének eljuttatásában a konfliktus közvetlen szereplőihez? Hogyan válhat ez a diskurzus szélesebb társadalmi üggyé?

– Minden konfliktus megoldásának legnagyobb akadálya az, hogy a benne részt vevő felek felismerjék: ők maguk is hozzájárultak a helyzet kialakulásához. A görögök szerint a párbeszéd célja önmagunk megváltozása. A görög tragédia lényege az önreflexió: saját hibáink felismerése.

Ahogy Raymond Williams írta: „A tragédia nem az egyéni sorsban rejlik, hanem abban, hogy egy nép önpusztításba kezd, mert nincs tudatában saját valódi állapotának.”

A görög városállamokban kötelező volt a tragédiák megtekintése. Ma nem gyűlhet össze a teljes népesség egy helyen – de a kormányok használhatnák a közösségi médiát, hogy terjesszék a tolerancia, a párbeszéd és a megbocsátás üzenetét – ha akarnák. Persze, a nemzetállamok világában ez naivitásnak tűnhet, hacsak nem bizonyítható, hogy az adott politikai vezető hasznát látja ebből – politikai karrierje és nemzeti érdekei szempontjából. Több vezető diplomata – például George F. Kennan, Jack F. Matlock Jr. és Chas W. Freeman Jr. – próbálta már ebbe az irányba terelni az amerikai külpolitikát.

Tanulságok és meglepetések 

– Személyes szinten hogyan változott az ön nézete az orosz–ukrán viszonyról a kutatása során? Érték-e meglepetések?

– Megdöbbentett, hogy a nacionalizmus totalitárius hajlamairól egykor létezett tudományos konszenzus mára szinte feledésbe merült. Reinhold Niebuhr például azt mondta: „A nacionalizmus az, amikor a nemzet istennek képzeli magát.”

Lenyűgöztek az Igazság és Megbékélés Bizottságok eredményei, amelyek számos országban segítették a megbékélést – Dél-Afrikában az apartheid után, Guatemalában a polgárháború után, Spanyolországban a diktatúra lezárását követően.

– Ukrajnában említésre méltó Szergej Sivoko béketeremtő erőfeszítése, aki létrehozta a Nemzeti Megbékélési Platformot. Sajnos a nacionalisták elűzték posztjáról, majd rövid időn belül elhunyt. Gyakran vádolnak azzal, hogy túl naiv vagyok a politikában. Én azonban azt mondom: ha egy politika nem hozza meg az ígért eredményeket (például az Oroszország elleni szankciók nem roppantották meg az orosz gazdaságot), akkor folytatni ugyanazt a politikát az az igazi naivitás – sőt felelőtlenség.

Véleményem szerint a politikákat az eredményeik alapján kell megítélni. Ha egy stratégia újra és újra kudarcot vall, ideje más megközelítést kipróbálni. Ukrajna esetében a nyugati katonai eszkaláció biztonságot nem hozott. Miért ne próbálnánk meg épp az ellenkezőjét – csökkenteni a katonai részvételt?

Történelmi előzmény is van: az 1953-as koreai fegyverszünet. A tartós békét nem a fegyverkezés, hanem az új fegyverek teljes embargója hozta meg, ENSZ-felügyelettel. Bár nem ideális megoldás, a fegyverszünet több mint hetven éve tart. Gyakran vádolnak azzal is, hogy kisebbítem az orosz agresszió szerepét. Ezzel nem értek egyet. Mindig hangsúlyoztam, hogy Ukrajna inváziója nemzetközi jogsértés. Ám történelmi ismereteim alapján úgy vélem, hogy bár Oroszország kezdte a jelenlegi szintű háborút, annak gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak. E komplex történelem megértése nem menti fel Oroszországot – de elengedhetetlen az ukrán társadalom gyógyulásához és a tartós békéhez.

Borítókép: Nicolai N. Petro (Fotó: Képernyőkép)