Ki és mihez kezd most Venezuela olajával?

Az Egyesült Államok venezuelai katonai akciója és Nicolás Maduro elnök elfogása rövid távon nem okozott drámai olajár-emelkedést, de növelte a bizonytalanságot. Az olajárak mozgását várhatóan 2026-ban is politikai feszültségekkel spékelt piaci alapfolyamatok határozzák meg.

Az Egyesült Államok támadása Venezuela ellen felboríthatja az olajpiaci egyensúlyt Fotó: AFP

Az amerikai–venezuelai konfliktus január eleji eszkalációja – amelynek során az Egyesült Államok katonai műveletben elfogta Nicolás Maduro venezuelai elnököt – azonnal megmutatkozott az olajpiaci árfolyamokban, de jóval visszafogottabban annál, mint azt egy geopolitikai krízistől várni lehetne. Most az a kérdés, hogy Venezuela jelenlegi szerepe a globális olajkínálatban indokol-e tartós árugrást, vagy inkább csak rövid távú mozgást okoz. Ezen túl pedig vajon beléphet-e a magántőke a világ legnagyobb olajkészletén ülő ország kitermelési iparába?

Megúszták a pánikárazást a piacok

Bár a katonai csapások nem az olajipari infrastruktúrát célozták, az ország köré vont tengeri blokád és a szigorított szankciók nem tettek jót a dél-amerikai állam egyébként is ezer sebből vérző, de egyelőre működő olajtermelésének. 

A konfliktus hírére az olajárak az első órákban kilőttek, majd meredeken visszaestek, miután a piac meggyőződött afelől, hogy nincsen tényleges ellátási kockázat, hiszen Venezuela jelenleg a globális olajkínálat kevesebb mint egy százalékát adja.

A napi egymillió hordós kitermelésből pedig főleg Kínába és Kubába irányul export, vagyis viszonylag szűk területre hat a mennyiség esetleges kiesése.

A pánik ellen szólnak a Nemzetközi Energiaügynökség adatai is, amelyek szerint 2026-ban akár napi 3,8 millió hordós túlkínálat is jelentkezhet. Ezzel összhangban a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) és partnereinek közössége, az OPEC+ nemrégiben arról döntött, hogy nem növeli 2026 első negyedévében a kitermelést, megelőzendő az olajárak túlzott mérséklődését. Abban az esetben növekedhetnek jelentősen az olajárak, ha a Venezuela köré vont exportblokád tartósan fennmarad, és esetleg más termelési központok, például Nigéria vagy Oroszország kínálata is sérül.

Nincs ok tehát aggodalomra, de önmagában is érdekes, miért nem kell a fejünkhöz kapnunk, amikor a világ legnagyobb olajkészletét birtokló országának exportja veszélybe kerül.

Alapító tagból megfigyelővé vált Venezuela

Venezuela az OPEC egyik alapító tagja, így korábban jelentős szereplő volt a szervezetben, mára azonban erősen visszaszorult a befolyása, inkább szimbolikus súllyal van jelen a szervezetben, mintsem valódi piacbefolyásoló erőként. Venezuela gazdasága az olajbevételektől való szélsőséges függés, az állami irányítású olajipari vállalat (Petróleos de Venezuelá, S.A.) alulfinanszírozása és rossz menedzsmentje, valamint az Egyesült Államok és más országok által bevezetett szankciók miatt került válságba. 

A 2014–2016-os olajárzuhanás után az állam bevételei összeomlottak, hiperinfláció, devizahiány és tömeges kivándorlás indult meg, ami közvetlenül vetette vissza az olajkitermelést és az ország OPEC-en belüli súlyát.

Persze az utóbbi évek eseményei már csak a kegyelemdöfést adták meg a dél-amerikai országnak, amely olajnagyhatalommá is válhatott volna. A jelenlegi, napi egymillió hordós felhozatala kevesebb, mint harmada annak, amit a csúcson, az 1990-es években termelt ki.

Gazdasági csoda

Már a XX. század második felétől jellemző volt, hogy Venezuela szinte teljes mértékben az olajbevételekre építette a gazdaságát, más iparágak fejlődését nemigen támogatta. Az állam az olajból származó bevételeket gyakran rövid távú újraelosztásra és politikai célokra használta, nem pedig termelékenységnövelő beruházásokra, ezért igen érzékennyé vált az olajár-ingadozásokra. 

Az állam még magába az olajiparba sem forgatott vissza elegendő forrást, pedig érdemes lett volna, hiszen Venezuela a világ legnagyobb bizonyított kőolajkészleteivel rendelkezik, körülbelül 303 milliárd hordóval, ami nagyjából a globális olajvagyon 17 százalékát jelenti. Igaz, a lelőhelyek döntő többsége az Orinoco-övezetben található nehézolaj, amit technikailag nehezebb, ezért drágább is kitermelni, mint a könnyű olajfajtákat, de az ehhez szükséges beruházásokra hajlandók lettek volna az Egyesült Államok olajvállalatai.

A ConocoPhillips, az ExxonMobil és a Chevron jelen voltak a térségben, és nagyrészt ezeknek köszönheti Venezuela az olajszektora kiépülését, azonban Hugo Chávez korábbi elnök 1999-től több lépésben szoros állami ellenőrzés alá vonta az iparágat és az olajszektor bevételeit, a nagyobb projekteket államosította. Emiatt csak a Chevron maradt az országban néhány kisebb részesedéssel, az előbbi kettő vállalat kivonult.

Ezzel párhuzamosan a fejlesztések és a karbantartások elmaradtak, Venezuela olajszektora jórészt leamortizálódott. Ahelyett, hogy nemzetközileg jelentős szereplővé vált volna az ország, most a hatalmas olajvagyon ellenére mindössze háromezer dollár az éves egy főre jutó GDP, ami a magyarországi adatnak nagyjából egynyolcada. Ráadásul míg az Egyesült Államok korábban fontos gazdasági partner volt, a két ország közti viszony fokozatosan elmérgesedett, és úgy tűnik, most ért mélypontjára.

Caracas nem élt a lehetőséggel, most mások jöhetnek

Noha a Trump-kormányzat hivatalos narratívája szerint a katonai akció célja a „narkóterrorizmus” elleni küzdelem és egy stabilabb, demokrata barát vezetés támogatása Venezuelában, nyilvánvalóan az olajkészlet sem kerülte el a washingtoni vezetés figyelmét. Olyannyira nem, hogy a Fehér Ház kommunikációja szerint amerikai vállalatok bevonásával lehetne talpra állítani a venezuelai olajipart, így hosszabb távon csökkenhet az USA függése más, távolabbi forrásoktól. 

A szankciók feloldása esetén a venezuelai termelés jelentős ugrás előtt állhat, de fontos hozzátenni, hogy nagy volumenű infrastruktúra-fejlesztések szükségesek a kitermelés fellendítéséhez, és legalább öt, de akár hét év is eltelhet a jelentősebb eredményig, az olajfelhozatal megduplázásáig.

Vagyis az USA célja nem feltétlenül az újonnan „szerzett” nyersolaj azonnali piaci hasznosítása, inkább a hosszú távú energia- és geopolitikai befolyás növelése.