Csehov csal, pedig igaza van

Szép előadást rendezett Silviu Purcarete Csehov Meggyeskert című darabjából a Nemzeti Színházban. De vajon miért ásít vagy fészkelődik a közönség? A Meggyeskert jócskán több mint kétórás időtartamával a hosszabb előadások közé tartozik, de szünettel együtt mégsem túlságosan türelempróbáló — tehát nem ez a magyarázat. Megkopott volna Csehov műve a 115 évvel ezelőtti ősbemutató óta? Ez sem valószínű.

A hazatérés – Ljubov Andrejevna, a kerekesszékes Ánya és Varja a Nemzeti Színház színpadán Fotó: Teknős Miklós

Köztudott, hogy Csehov a maga korában amolyan meg nem értett drámaíró volt, a Meggyeskertet (nálunk Cseresznyéskertként vált ismertté) – mint a többi drámáit is – komédiának szánta, és akárcsak a többi művét, ezt is a Művész Színház vitte sikerre a szerzői koncepciótól gyökeresen eltérő színészi és rendezői megoldásokkal. A nézők ugyanis nem nevettek ezeken a végletesen élhetetlen figurákon, és általában ma sem nevetnek.

A Nemzeti Színház legújabb előadása néha-néha mégis enged mosolyogni vagy kuncogni, például a balszerencsés Jepihodov (Rácz József) sutasá­gain vagy a cirkuszi mutatványosból nevelőnővé lett Sarlotta Ivanovna (Szűcs Nelli) trükkjein és a tanulmányai befejezését halogató diák, Trofimov (Bordás Roland) figuráján. Ez nem egy tipikus Silviu Purcarete-előadás, nincs benne sem olyan grandiózus vagy grandomán látvány, sem nyers és vaskos karikírozás, amely ellenállhatatlanul bűvkörébe vonná a nézőt, mégis magán hordja a világhírű román rendező kézjegyét: egy különös, álomszerű világot tár elénk, és ebben az olykor füstös-ködös, olykor csillogó lebegésben kiváló színészek keltik életre azokat az alakokat, akiket Csehov több mint egy évszázaddal ezelőtt kiragadott kora társadalmából.

Udvaros Dorottya Ljubov Andrejevna számtalan arcát mutatja meg: a nagyvilági dáma, a babusgató anya, a szertelen és gyermeteg kishúg, az olykor csábító, olykor pimasz asszony, a gyötrődő szerelmes és a gyászfolyamatban megrekedt, összetört ember – ebből egyik sem póz, ez mind valódi része ennek a karakternek. Gajev Blaskó Péter alakításában furcsa elegye a szórakozott professzornak, a kedves tréfamesternek és az időnként öntudatos kiskamasznak. Sarlotta Ivanovna és Firsz (Trill Zsolt) alakja sajátos kettősséget hordoz, a nevelőnő és az öreg inas egyszerre része ennek a társaságnak, és státusukból adódóan kívülálló is, de ugyanakkor időn kívüliek is. Sarlottának nincsenek papírjai, azt sem tudja, hány éves, identitása gyökértelen, a saját története csak a saját emlékezetéig terjed. Firsz Csehov szerint nyolcvanhét éves, itt talán több száz, folyton dohogó és aggodalmaskodó kisöreg. De ő is és a nevelőnő is mintha a porondmester szerepét is betöltené, az árverés napján adott estélyen mintha földön túli hatalmakkal diskurálva a kibontakozó történet tragikumát, a világ elmúlását sürgetné.

Van itt látnivaló – épp szétesik a világ. Nincs itt látnivaló – már mindenki elvonult a pusztulásba. Csak Firsz maradt. Egy utazóládában. Még nagyobb utazásra várva.

A hazatérés – Ljubov Andrejevna, a kerekesszékes Ánya és Varja a Nemzeti Színház színpadán
Fotó: Teknős Miklós

Szép előadás. A nézőnek mégis van ideje fészkelődni, elkalandozni. Pedig nincs oka másra számítani, tudható, hogy Csehov az ilyen drámában hitt: „A színpadon legyen minden olyan bonyolult és egyúttal mégis olyan egyszerű, mint az életben. Az emberek ebédelnek, csak ebédelnek, de mindeközben beteljesedik a boldogságuk vagy összeomlik az életük.” Persze tudjuk, hogy Csehov is és az élet is mindig ügyel, hogy senki ne lovalja bele magát a beteljesedésbe.

1922-ben Kosztolányi Dezső a Három nővér bemutatója kapcsán már figyelmeztetett, hogy Csehov csal: „Mert az emberek – még az oroszok sem – beszélnek így.” De meglehet, mégis ez az oka annak, hogy a néző nem átall ásítozni. Morcsányi Géza fordítása gondoskodik arról, hogy ezek a mondatok ne hassanak avíttnak, mégis idegenek, hiszen ma már nemhogy nem beszélünk így, hanem nem beszélünk ennyit. Csehov mestere volt annak, hogy a locsogásból sorsokat vázoljon fel, és az első volt, aki szembesítette a világot azzal, hogy hiába a zengzetes nyelv, hiábavalóak a kifinomult retorikával felépített eszmefuttatásaink, az ember talán képtelen a valódi kommunikációra. Száztizenöt évvel ezelőtt ehhez Csehov kellett, hogy az orrunk alá dörgölje, hiszen akkor még stabil lólábakon állt az illúzió, hogy az emberek beszélgetnek, holott folyamatosan elbeszélnek egymás mellett. De gondoljunk arra, most hogy néz ki egy ebédelő társaság, milyen most egy hangulatjelbe sűrített szerelmes üzenet, hogy talál ránk manapság egy-egy lesújtó vagy felemelő hír. A technikai fejlődés, a folytonos telefonokkal babrálás igazából nem változtatta meg gyökeresen a kommunikációnkat, csupán láthatóvá tette, mennyire képtelenek vagyunk megszólítani vagy meghallgatni a másikat. Ez a dialógusok nélküli élet, amely felé robogunk, talán nagyobb veszély a színházra nézve, mint a mozi és a televízió térhódítása.

A fegyver eldördülésével Purcarete mintha fityiszt mutatna Csehovnak, aki egyik levelében „mellesleg” megjegyezte, hogy ebben a drámában egyszer sem lőnek. De az előadás egésze, mégis mintha megilletődve nyúlna Csehov szövegéhez, mintha a mondataihoz is ragaszkodna, holott a mű zsenialitása a ma is élő karakterekben és a történetben rejlik, nem a több mint egy évszázaddal ezelőtti társalgás fordulatainak konzerválásában. Ma is köztünk élnek a még mindig egyetemre járó, cselekvésképtelen harmincasok, akik intellektuális fölényüket lobogtatva hangzatos elméleteket skandálnak, az érzelmeiket kifejezni képtelenek, az észérveket elvetők, a dohogó, aggódó idősek, akik rendre a fiatalabbak orra alá dörgölik, mire ment a világ a nagy szabadsággal.

A szereplők a nézőtérre tekintenek ki, amikor a meggyeskertről beszélnek – minden színrevitel sarkalatos pontja, hogy az alkotók miként értelmezik ezt a kertet –, ezért feltételezhetjük, hogy a színházról magáról is szól ez a megmagyarázhatatlan ragaszkodás. Purcarete sem „parcellázza fel” a Meggyeskertet, nem használja fel észszerűen az adott alapanyagot, csak hogy a nézők könnyebben magukra ismerjenek vagy jobban szórakozzanak. Talán bízik abban, hogy van, aki megérti ezt a semmire se jó nosztalgiát.