Tudni a gurgulamadár huszonegy nevét

A Tinta Könyvkiadó a napokban mutatta be az ötvenötezer címszavas (ezek összesen hetvennyolcezer-féle dolgot jelentenek), 1008 oldalas Nagy magyar tájszótárt. Főszerkesztője Kiss Gábor nyelvész (képünkön), aki munkatársai­val valódi mélyfúrást végzett: a kötet a Kárpát-medence tíz nyelvjárási területére kiterjedő szómúzeum, enciklopédiája a letűnt paraszti világnak.

A kiadvány sokrétű jelentőségét fizikai súlyával is jelzi. A közvélekedésben a szótár valami nagy, kényelmetlen, komor olvasmány, amit a világ folyásán komor tekintettel töprengő tudósokon és álmukban is terminus technikusokat morzsolgató szakembereken kívül rendes emberfia nem vesz kézbe. Ünnepélyesen elárulom a vélekedő köznek: a Nagy magyar tájszótár vicces és érdekes.

Például itt van a gurgulamadár pár neve a huszonegyből: sínkutya, szőrmalac, sövénydisznó, töviseskutya. Kiss Gábor a sokféle elnevezés társadalmi hátterébe is beavatott, sosem jutott volna eszembe a magyarázat: sündisznót senki nem akart eladni a piacon. A gabonának nincs huszonegy neve (emlékezzünk vissza: tíz nyelvjárási területünk van), hiszen hozták-vitték, kereskedtek vele, üzletet kötni pedig minden korban úgy a legegyszerűbb, ha minél hamarabb megértjük, mi is cserélne gazdát.

A kiadvány a Kárpát-medence tíz nyelvjárási területét fedi le
Fotó: Bach Máté

A szavak jelentésváltozásának tanulmányozása kultúrtörténeti, történelmi folyamatokra világíthat rá, emellett sokszor egy abszurd tréfa: akik páholyból szokták nézni az előadást (vagy bármi mást, a szó minden értelmében), netán valamilyen szabadkőműves-páholy tagjai, többségükben bizonyára nem sejtik, hogy a páholy a népnyelvben eredetileg a jászol feletti szénatartó rácsot jelentette.

A Nagy magyar tájszótár tehát nem csak nyelvészeknek vagy nyelvészet iránt érdeklődőknek hasznos, tudományos munka. Minden magyar olvasónak szerezhet kellemes perceket – ha úti olvasmánynak súlyos is, otthoni kikapcsolódásnak tökéletes. Ami miatt minden, nemzetünk sorsáért aggódó ember számára fontossá kell válnia a kötetnek, az a bevezetőben talán nem volt elég hangsúlyos: ez a szótár a letűnt paraszti világ enciklopédiája. Az idő kerekét nem lehet ugyan visszaforgatni, a világ folyását nem lehet megállítani: a lakótelepek gyökértelen népéből nem válhat több emberöltőt átugorva újra határozott identitású puszták, hegyek, folyók népe.

Tetszik, nem tetszik: a magyar paraszti kultúra legfőbb reprezentánsai ma a skanzenek és hagyományőrző táncházak. Intézmények őrzik népünk kultúráját, míg a nép a kedvenc reklámjait nézi. De azért tudunk, és kell is tenni azért, hogy a tájnyelvek ne haljanak ki, hogy a rendszerváltás előtt kialakult tájnyelvpusztító, az ízesen beszélőket lenéző attitűd megváltozzon. Szerencsére vannak a médiában arra mutató tendenciák, hogy a magyar ember hihetetlenül sokszínű nyelvisége talán újra felvillanthat valamit régi pompájából, és nem fogják szorgalmas sajtómunkások beszédhibának vagy a közérthetőség ellenségének minősíteni közös, nemzeti kincseinket.