A száznegyven évvel ezelőtt született Móra Ferencről mostanában – a sok nyafogásnak hála – sajnos csak az jut a legtöbb ember eszébe, hogy a Kincskereső kisködmön milyen szomorú könyv, és hogy kisiskolások csoportosan dőlnek a ceruzájukba, amiért el kell olvasniuk. Hogy van-e ebben ráció, azt nem e kis megemlékezés dolga eldönteni, mindenesetre az Isten óvjon meg minden írót attól, hogy kötelező olvasmány legyen, mert ugyan ez magában hordja a kétes halhatatlanságot, na de milyen áron…
Pedig Móra Ferenc alakja elképesztően érdekes, és akkor még a műveiről nem is beszéltünk. Író, újságíró, muzeológus, ásatások vezetője, tagja a szegedi szabadkőműves-páholynak, de közben kiváló tárcákat ír, és ugyan keveset tanít, de mégis több mint ezer írást közöl az ifjúsági irodalom tárgykörében (ezek egy részét tanári munkája, másik, tekintélyes részét saját gyermekkori élményei képezik, melyekből mindig képes eljutni az érvényes és elgondolkodtató következtetések levonásáig), és könyveket ír.
De milyen könyveket!
Ha csak a Csilicsali Csalavári Csalavér című kedves-gonosz és elképesztően szellemes meseregényét írta volna meg a csalafinta rókacsaládról, már akkor bérelt helye lenne a klasszikusaink között, de ő szinte minden területen képes volt maradandót alkotni. A méltatlanul kevéssé ismert Négy apának egy leánya (A festő halála) című regény úgy posztmodern, hogy a megszületésekor sehol sem volt még ez az irányzat, és („első személyben”) úgy keveri a megtörtént eseményeket a megörökítésére tett kísérletekkel, hogy bármelyik kortárs szerző megnyalhatná a tíz ujját. Ráadásul kedvesen szellemes és humoros is: „Hosszú töprengés után ugyanis arra az elhatározásra jutottam, hogy a regényt első személyben írom meg.
Mert akármennyire leszólják a kritikusok az Ich-Romant, az mégiscsak a legközvetlenebb forma, ha bánni tud vele az ember. Nagyon megkönnyíti az író dolgát, ha belekönyökölhet az írásába és össze-összekacsinthat a közönségével. Nagyszerűen is ment minden körülbelül a hetvenedik kutyanyelvig, s csak akkor jutott eszembe, hogy ez a kedves természetesség az én esetemben kissé természetellenes. Ha a hőst a végén a Tiszába fojtják, akkor hogy az ördögbe mondja el még a saját halálának történetét is? A közönségnek ugyan áldott jó természete van abban a tekintetben, hogy sok mindent elhisz, azonban ezt az egyet mégsem hiszi el.” És így tovább – egy regényterjedelmű gyönyörűség, minden rendű és rangú, nemű, érdeklődésű és tudású olvasó számára.
