Pakisztáni nők: burkától az Armaniig

Pakisztánban a „minden nő” több mint 100 millió hölgyet jelent a 210 milliós iszlám országban. Sokfélét hallunk felőlük a fényűzéstől a szegénységen át az erőszakig.

A kasztok és törzsek sajátos rendszerek alapján élik mindennapjaikat.

Minden nő! Pakisztánban a „minden nő” több mint 100 millió hölgyet jelent a 210 milliós iszlám országban. Sokfélét hallunk felőlük a fényűzéstől a szegénységen át az erőszakig. Életüket 800 ezer négyzetkilométeren, négy nagy tartományban, négy nagy nemzetiségben, azon belül számos törzsbe és kasztba olvadva élik, óriási társadalmi és gazdasági különbségek közepette. Legárulkodóbb választóvonal a hegylakók és a síkságok népe között húzódik. A magas sziklaormokon, valamint a helyi nagyurak és imámok (iszlám vallási vezetők) önös érdekeiből emelt falakon nehezen és megkésve szivárognak át a modern világ, illetve az új, eddigieknél emberségesebb kormány üzenetei. Az elszántságban csiga húzza az idő kerekét, főként, ha idecitáljuk a szomorú tényt: Pakisztánban 100 millióra tehető az írástudatlanok száma, közülük ötvenmillió – öt magyarországnyi – a nő. A megosztott nemzetet az iszlám vallás egyesíti. Aki nem muzulmán – hindu vagy keresztény –, azt üldözni és téríteni kell!

A magas sziklaormokon megkésve szivárognak át a külvilág üzenetei.

Ez a sokszor „kíméletlen hegyi levegő” a 6-10 milliós városokban már nincsen jelen, legalábbis érzékelhetően. Munkahelyen és áruházban a nőkkel előzékenyek, tisztelettudók. Fekete burka mögé rejtett asszonyokat csak ritkán látni, a tulajdonlás, a többnejűség nagy közösségekben visszaszorult: idejét múlt és gazdaságtalan.

Ezért vág fejbe, mint a bevásárlóközpontból kilépve a 45 fokos hőség, a csaknem mindennapos hír, hogy egy keresztény lányt négyen megerőszakoltak valahol egy távoli faluban. Törzsi viszonyok között létezik olyan „alsóbb kaszt”, ahol sort kerítenek a szabad szerelem éjjelére. Azon az éjszakán a kaszt minden lánya és asszonya köteles magát egyszer odaadni annak a férfinak, aki megkívánja. A sötétségben tomboló kéjelgésnek és féktelen erőszaknak az aranyló napkelte vet véget: a kielégültek alszanak, a megszégyenített gyermekanyák menekülnek. Hasonló korú lányok, igaz, a lahori erődben vidáman és érdeklődve szemlélik a látnivalót, tiszta szívvel nevetgélnek, derültséggel ugratják egymást, és amikor megtudják, hogy európaiak vagyunk, a fegyveresek engedékenységét kihasználva közös fényképezésre kérnek bennünket. Tisztában vannak ártatlanságukkal, büszkék fiatalságukra, bimbózó női szépségükre és úgy csivitelnek, mint az énekesmadarak. Sorstársaik ugyanakkor fogolymadárként távoli hegyek között vergődnek orvvadászok kegyetlenségeitől rettegve. A hasonlóan gyötrő többnejűség sem vallási, inkább törzsi szokás. Rejteni és tulajdonolni a nőt a férfi gyengeségére, ugyanakkor anyagi gazdagságra utal: csak elzárt közösségek tagjai, illetve fényűző uraságok tehetik meg.

Pakisztáni nagykövetünk felesége, Emília főkonzul asszony szolgálatuk eddigi hét esztendeje során számos szomorú és még több reménykeltő történet ismerője, hiszen gyakran keresnek fel elmaradott térségeket, illetve vesznek részt előkelő fogadásokon. Most az utóbbira készülünk a főváros, Iszlámábád Rózsadombjára. Az épületek nagysága, a szögesdróttal szegélyezett kerítések magassága és a díszes kapuk előtt ücsörgő testőrök bódéi egyértelműen jelzik: akár a hegylakók szegénységét, úgy a kiváltságosok gazdagságát is igyekeznek titokban tartani.

Fegyveres őrök tisztelegnek, ajtónállók hajlonganak, a medence partján szitárművész pengeti hangszerét, a birtok ura személyesen üdvözöl és pezsgővel, vörösborral kínál. A ruhák, a kézitáskák és a parfümök világmárkák, a társalgások hangneme csendes, a nyers zöldségek, saláták és gyümölcsök ropognak. Így előkelő.

A keresztény kolónián minden második gyerek nem jár iskolába, mert a szüleinek nincs jövedelme.

Emília asszony összefogva nagyköveti és nagyvállalkozók feleségeivel jótékonysági akciót rendezett a rezidencián, és 2 millió rúpia (4 millió forint) adományt juttatott el a Swat völgyében működő árvaháznak, ahol több mint félszáz leánygyermek jövőjéről gondoskodik Adnan Aurangzeb történész, az utolsó Swat-völgyi uralkodó unokája. A tetemes összegből konyhát építettek és adtak át tavaly ősszel az árvaházban, amelyet nagykövetünk feleségéről „Emília konyhájának” neveztek el. Nagy megtiszteltetés.

Mint ahogyan Mariam, a rezidencia keresztény vallású dolgozója is büszkén készítette a jótékonysági rendezvény vendégeinek az Emília asszonytól átvett magyaros ételeket. Elmondása szerint sok az árván maradt gyermek: ők a terrorizmus, a családi viszályok, másrészt pedig a sorozatos nemi erőszak áldozatai. Létezik olyan kaszt, a bradik csoportja, amelyet vérrokon családok alkotnak, akik egymás között házasodnak. Más törzsek az asszonyokat „otthon” rejtegetik, esetleg mezei munkát végezhetnek „szabad levegőn”. A családfők előre megkötött szerződés alapján kötelezik „egymáshoz” fiú és lány gyermekeiket, amikor jónak látják. Muzulmán hinduval vagy kereszténnyel nem ismerkedhet. Ha mégis, akkor becsületbosszút állnak, ami gyakran üldözéssel, gyújtogatással, emberrablással kezdődik és gyilkosságokkal végződik.

A kasztok és törzsek sajátos rendszerek alapján élik mindennapjaikat.

Pakisztán a végletek országa. A nő életét az határozza meg, hová születik. A társadalmi csoportok között nincs átjárás, annak ellenére, hogy az új kormány igyekszik a megcsontosodott közösségi és vallási hagyományokat „fellazítani”. Találkoztam – szinte hihetetlen – dunántúli fiatalasszonnyal, aki évek óta gondtalanul él pakisztáni párjával a fővárosban. De hihetetlen tragédiákról értesülni, teszem azt a lahori Anahari szálloda kávézójában is, ahol angol tradíciók alapján a hangulat, a kiszolgálás, de még a zongorista játéka is makulátlan… És sokadjára hihetetlen az újabb – egy felvidéki – magyar nővel találkozni, aki szintén évek óta Pakisztánban dolgozik és nem érzi magát veszélyben. Az viszont nagyon is hihető, hogy a luxushoteltől távolodva a nagyváros utcái és sikátorai félelmetes képet mutatnak: tehén, szamár, bivaly, autó, motor és ember együtt hömpölyög a felgyülemlett szeméthegyek, fertőző pocsolyák és sokszor földre kipakolt portékák között. A dicső és fényes kultúrák városának iszapos csatornájában ruhástól fürödnek az emberek, sok gyerek és asszony kéreget, miközben nagyvilági hölgyek luxusautókon érkeznek az előkelő vendéglő bejáratához. Az élet igazságtalan tarkasága haraggal, ugyanakkor félelemmel tölt el: ítélkezni nincsen jogom, hiszen nem értem mély összefüggéseit, beleavatkozni tapintatlan lenne és veszélyes. A régmúlt és a jelen összebékülése – erőszakos, sőt fegyveres sürgetéssel – sem következik be előbb, mint amikor eljön az ideje.

„Eljön az ideje – mondta másnap a fővárosi keresztény kolónia templomában Tabita Jalal lelkésznő, aki, ha szomorúságról esett szó, akkor is mosolygott. – Látod, ide is kik járnak? Hát a nők és a gyerekek! Ők Pakisztán jövője. Imádkozunk, énekelünk, beszélgetünk és békességgel vagyunk egymás iránt.”

Tabita Jalal lelkésznő igehirdetése az iszlámábádi protestáns házban.

A 35 esztendős Tabita Ravalpindiből érkezett. Nem lelkészként képzelte el az életét, amiről így mesél: „Megcsömörlöttem a munkámtól. Ingatlanügynök voltam, ami sok hazudozással, udvarlással, ismerkedéssel járt, de aki hajlandó volt a korrupt és könnyebb életre, az nagyon jól keresett. Így jutottam el Európába, a tökéletes mennyországba, mégis alig vártam, hogy hazajöhessek. Kértem az Istent, adjon számomra irányt, így lettem lelkész. Bibliai képzéseken vettem részt, bújom az internetet és képviselem, sőt, tanítom elsősorban a nőket és gyerekeket. Már nincsenek nagy igényeim, úgy élek és annyiból, amennyit a hivatásom biztosít. Meggyőződésem, hogy a nőkre, a gyerekekre és egész Pakisztánra fényes jövő vár. Nem cserélnék senkivel.”

Harmadnap reggel, amikor Lahorból az indiai határhoz utaztunk, fegyveres kísérőink közül a karmolt arcú fiatalember mosolyogva szegődött mellém. Ballagtunk a páncélozott autó felé, cigarettával kínáltam, közben megemlítettem, hogy a pakisztáni nőket nem tartom ostobának, sem ijedősnek. Rám nézett, mint aki nem érti miről beszélek, végig simította az arcát, aztán megmarkolta a géppisztolyt, és határozottan intett: indulhatunk.