Megszeretni egy teremtményt

Geppetto ma valószínűleg nem fabábut faragna, hanem robotot fejlesztene – ezt a gondolatot bontja ki a Pesti Magyar Színház PIN:okkio című előadása. Vidovszky György rendező és alkotócsapata gyerekeket és felnőtteket egyaránt elgondolkodtató történetet kreált Carlo Collodi klasszikusából.

A PIN:okkio a show-műsorok és a virtuális valóság csábításainak veszélyeivel is szembesít Fotó: Magyar Színház

Sosem szerettem Carlo Collodi Pinokkió kalandjai című meseregényét. Nem a horrorisztikus kegyetlenségek miatt, hanem az egysíkú pedagógiai üzenetét éreztem sekélyesnek már gyerekkoromban is. Mert már egy gyerek is tudja, hogy az élet nem olyan ­egyszerű, hogy ha a jó kisfiúk és jó kislányok iskolába járnak és szófogadók, akkor nem eshet bajuk. Az pedig sajnos több mint valószínű, hogy ha egy gyerek elkóborol, veszélybe kerül, turbófokozatra kell kapcsolnia a gondviselésnek ahhoz, hogy egy ilyen kaland jól végződjön. A Walt Disney Productions gyártásában készült, 1940-ben bemutatott rajzfilmet viszont a gyerekeimmel együtt is szívesen megnéztem, hiszen a rajzfilmkészítők sokat szelídítettek Collodi indulatain, amellyel megleckézteti a vásott kölyköket, a film szerethető figurákat mutat meg, miközben azzal is szembesít, hogy olykor a jóhiszeműség és naivitás is milyen veszélyekbe sodorhat.

A Pesti Magyar Színház PIN:okkio című előadása is inkább a rajzfilmet vette alapul, bár csupán a szüzsé emlékeztet a fabábu történetére. Itt ugyanis Pinokkió nem fabábu, hanem egy kis robot, aki életre kel, megpróbálja megérteni az emberek világát, nem buta, és nem a szófogadatlansága ­miatt sodródik a világban, ezért könnyebb empátiával viszonyulni a történetéhez. Itt nemcsak Pinokkió jár be hosszú utat, hogy igazi kis­fiúvá váljon, hanem Geppetto is, hogy újra apa legyen: ugyanis itt Geppetto (Eperjes Károly) egy nyugdíjba vonult pilóta, aki elveszítette a családját, magányos napjait pedig szoftverfejlesztéssel tölti, a kis robotot viszont kezdetben csupán egy jól sikerült gépnek tekinti, és egy tudományos konferencián akar villogni vele.

Remek és pontos alakításokat láthatunk, és ez a gyerekszereplőkre is tökéletesen igaz – itt nemcsak a cukiságfaktort jelentik, hanem egyenrangú alkotótársak. (A címszerepet is gyerek játssza: hármas szereposztásban Calderale Federico Joshua, Marinka Móric vagy Vida Bálint látható Pinokkióként.)

A PIN:okkio a show-műsorok és a virtuális valóság csábításainak veszélyeivel is szembesít
Fotó: Magyar Színház

Már az előadás plakátján látható robotportré egyértelműsíti, hogy a néző nem a fabábu klasszikus történetét fogja látni. Kicsit kétkedve is fogadtam az amúgy igen kézenfekvő ötletet, hogy ha ez a történet manapság játszódna, Geppetto bizonyosan robotot fejlesztene, mert a történet ilyen megközelítése ugyan érdekes lehet, de számtalan csapdát rejt, könnyen válhat sekélyes vásári látványossággá egy ilyen karakter szerepeltetése.

A szerzőnél Carlo Collodi neve mellett Deres Péterét és Vidovszky György rendezőét is olvashatjuk – méltán. Ugyanis nemcsak a robotötletet teszik hozzá a történethez, hanem egy ehhez illő, sajátos világot is teremtenek. Tévés tehetségkutató, high-tech kiállítás, hekkertámadások adják a hátterét ennek a celebek, influenszerek, menő sztárok iránti rajongással túlfűtött világnak – és mindez nemcsak fényekből, dübörgő zenéből, villódzó képekből bomlik ki, hanem az újragondolt karakterek, a dialógusok és a dalok is ezt építik. Ráadásul elképesztően frappáns és okos humorral. Mindezt úgy, hogy az előadás nem mantrázza azt, hogy a virtuális valóság veszélyes, a show-műsorok csillogása mögött üresség van, hanem csupán látni engedi. A nyolcéves fiam végiglelkendezte a VR-szemüveges jelenetet, hogy milyen vagány lehet a színpadon látható gyerekeknek, majd amikor a szemünk láttára elrabolták őket, akkor kiült az arcára a döbbenet, hogy ez megtörténhet. Az, amiről évek óta papolok, hogy az internetnek és a számítógépes játékoknak veszélyei is vannak, és hogy nem minden felnőtt jó ember, egyszer csak számára is érthetővé válik. Természetesen jóra fordul minden, de egy-egy jelenet kapcsán még napok múlva is beszélgetünk otthon – és mindig a gyerekek hozzák szóba. Felnőttként viszont másként nyugtalanító ez a történet: a mesterséges intelligencia és a robotok jelenléte talán nem oly távoli jövő, hogy az eddig főként a tudományos-fantasztikus könyvekből, filmekből ismert dilemmák hétköznapi kérdésekké váljanak – lehet-e egy robotgyerek igazi kisfiú; hol kezdődik a lélek; milyen hozadéka lehet annak, ha az ember megtanul „gyereket teremteni” magának?