Szép dolog a Márton-napi lámpás, akár a Mikulás-csomag vagy az adventi koszorú: a megismerési úton való elindulásnak egy hagyományos forma akkor is hordozza a lehetőségét, ha adott esetben nemzedékről nemzedékre fakul, üresedik, s lassan csupán az évkör egyik egzotikus dísze lesz. Identitásőrző funkciója így is megmarad, de az az igazi, ha az emberben valódi kíváncsiság ébred: mit is jelent valójában egy rituális cselekedet, illetve mit jelent annak a szentnek az útja, aki akaratlanul a nevét adta megélt vagy csak eljátszott tradícióinkhoz?
Sulpicius Severus, Szent Márton életrajzírója és tanítványa még Tours püspökének életében (371-ben választották meg) jegyezte föl cselekedeteit. Sokat tárgyalt művéből egy karizmatikus, lázadó, maga fölött csak az isteni hatalmat elismerő, egyszerre aszketikus és életerős, mindig tettrekész figura bontakozik ki, az apokaliptikus, csodaváró és mai szemmel nézve meglehetősen romantikus kora kereszténység igazi hőse – az épp kiszámíthatatlanul változó Európában. A katonacsaládból származó és maga is a lovasságnál szolgáló Márton egyik nevezetes, de képekben és dalokban nem idézett hitvalló tette volt, mikor csata előtt személyesen Konstantin császárnak jelentette ki, hogy ő Krisztus katonájaként nem fog fegyvert. A császár erre gyávasággal vádolta, mire Márton közölte, hogy fegyver és páncél nélkül részt fog venni az ütközetben. A legendárium az esetet már csodatételszámba veszi, hisz a rómaiak legnagyobb meglepetésére a frank sereg követei hamarosan békeajánlattal érkeztek, a csata elmaradt.
Fotó: MTI/Manek Attila
Képzeljük el a helyzetet: Galliában a kor legprofibb hadigépezete néz farkasszemet a barbár frankokkal, sorsdöntő ütközet készül, a császár személyesen buzdítja embereit. És egy húsz év körüli, egyébként fegyelmezett és közkedvelt légiós valamelyik lovasalakulatból parancsmegtagadással kombinált felségsértést követ el. Azok a legionáriusok, akiknek életéről Sulpicius Severusnak nem volt miért írnia, ilyen esetekben botozás, halálra botozás, keresztre feszítés és hasonlók közül válogathattak. Ha korunk gyermekének meséljük ezt a történetet, nem azt kell csodaként kiemelni, hogy lám, Márton nem fogott fegyvert, és kitört a béke, hanem azt, hogy Márton akkor már több éve szolgáló katonaként, a következmények tökéletes ismeretében tett egy hitvalló gesztust. Nem csodát tett, és nem is térítette meg titokban a frankokat (sem a sajátjait), hanem lényegében az életét eldobva demonstrálta, hogy milyen összefüggésrendszerben gondolkodik isteni és emberi törvényről.
