A tragika, aki nem volt gyermek

A ma 170 éve született Jászai Mari ellentmondásos alak. Rettenetes, kényszerű kalandoréletet élt, miközben elemi vágy hajtotta a színpad felé.

A tolonc című némafilm az egyetlen fennmaradt mozgókép, amelyik megörökítette a színésznőt Forrás: Manda

A ma 170 éve született Jászai Mari épp olyan ellentmondásos alak, mint maga a színház, minden intézmények legkülönösebbike, temploma Tháliának, kuplerája Dionüszosznak, műhelye forradalmaknak, üzeme parvenü giccsnek. Csoda, hogy a Krippel Mária néven 1850-ben született Jászaiból lett bárki is, és nem rokkant bele apja ütlegeibe, mostohaanyja kínzásába vagy a porosz–osztrák háborúba 1866-ban. Tizenhat esztendősen, egy markotányos cselédjeként élte a katonák életét. Szüzességét erőszakkal vette el egy őrmester. Rettenetes, kényszerű kalandoréletet élt, miközben elemi vágy hajtotta a színpad felé. Végigcsinálta a szamárlétrát, néma szerepektől kóristán és kisebb szerepeken át a Nemzeti Színházig, Gertrudisig, Médeáig, Elektráig, Lady Macbethig és Az ember tragédiája első Évájáig.

Szenvedélyesen olvasott és írt. Emlékirata döbbenetes, fölkavaró olvasmány, az eleje akár Móricz Árvácskája első személyben, csak itt valami kancsal értelmét ígéri az értelmetlen szenvedésnek a tény, hogy egy olyan asszony beszélt hozzánk, aki mindent túlélt, és vágyait beteljesítve eljutott álmai színpadáig.

„Csak egyes emlékfoszlányok úszkálnak elém ebből az időből. Mintha mindez nem is velem történt volna, hanem egy homályosan ismert csavargóval, aki sohasem mosdott és akinek az eleven húsát kikezdték a tetvek. Mikor egyszer levetkőztem, a két oldalamon, a szoknyakötés alatt, tenyérnyi sebekben, vastagon hemzsegtek a férgek. Miután kitisztogattam magam, még sokáig fájt a helye. Régen színésznő voltam már, mikor még mindig láttam a véknyamban a két nagy fehér heget” – emlékszik a háborús időkre. Ezekből, illetve kortársai visszaemlékezéseiből sugárzó, temperamentumos figurát látunk kibontakozni, aki mintha impulzivitásával önkéntelenül is folyamatosan ingerelte volna embertársait, ellenállhatatlan vágyat ébresztve bennük arra, hogy vagy megalázni, megtörni, vagy pedig királynőként tenyerükön hordozni és csodálni akarják.

„Az anyámtól örököltem a kifogyhatatlan haragot. Az apámtól a komédiás hajlamot és azt a végtelen hiúságot, amelyet a legszigorúbb gyomlálással sem bírtam kipusztítani magamból. A harag rontotta és csúfította el az életem. Mindjárt, mindenkire és mindenért megharagudtam. Magamra legkönnyebben. Örök harcban élek önmagammal. Amit a nap folyamán teszek és beszélek, azért este, itthon, egyedül, agyonkínzom magam. Mindig a végzett dolgom után jut eszembe, mit és hogyan kellett volna tennem. Emiatt elviselhetetlenül gyáva lettem, ami viszont túlvakmerőségre ingerel. Utálatos természet az enyém. Csupa póz, semmi kitartás. Csak egy törekvésem igaz és őszinte: hogy tökéletesedjem.” Az érett színésznő marcangoló önelemzése ez (és bizony sokunknak tart tükröt). Pedig ahogy a szinte szenvedésbe született Jászai sosem lehetett igazán gyermek, úgy igazán felnőtt sem lett soha: sorozatosan szenvedélyes, vad viszonyokba bonyolódott, érzelmeinek gátat szabni képtelenül. Miközben például Balassa Imre visszaemlékezése arra utal, hogy korántsem akart – sok dívához hasonlóan – életéből is színházat csinálni: „[ő volt] Az abszolút színész, aki nappal igénytelenül öltözött, nem bánta, ha sokan csúnyának tartják, nem igyekezett tetszeni, nem törekedett arra, hogy mindenkit elbájoljon, meghódítson, vagy elkápráztasson a szellemével. Szinte ­nőietlen volt rideg lelki magányában, lemondva a nőiesség ősi és örök vágyáról: tetszeni mindenkinek!”

A tolonc című némafilm az egyetlen fennmaradt mozgókép, amelyik megörökítette a színésznőt
Fotó: Manda

Ha ma belépne egy színház művészbüféjébe, a kedves és jóindulatú, vagy sértett és dacos bohémek, kiégett profik, kényszeres ripacsok, keserű bohócok, öntudatos varázslók, ábrándos széplelkek, nagystílű kóklerek meg a pár csöndesen ragyogó mester közé, megállnának a poharak a levegőben. És nem azért, mert Jászai Mari harcos antialkoholista (is) volt, hanem azért, amit szintén Balassa ír róla:

„Közönséges lelkek számára kibírhatatlan volt a vele való érintkezés. Aki vele beszélt, ösztönösen érezte lényének és karakterének nagyszerű arányait; és megijedt azoktól. A nagyság arányaiból nemcsak a hűvösség árad az emberre, hanem saját kicsinységének soha egészen be nem vallott, önmaga előtt is félve titkolt megérzése. Az alpári lelkek féltek tőle. A frivol egyéniségek kerülték pillantását, mint bűntevő bírájáét.”

Két dolog nem adatott meg neki: a boldog elégedettség és – saját bevallása szerint is – a humor. Nem tudott jópofizni, kokettálni, smúzolni. Ijesz­tően hangzik, ugye? És mégis, óriási űr van ma ott, ahol egykor ilyen tragikus alakok álltak.