Ha magyar a pápa, nincs Mohács

Herczeg Ferenc Az élet kapuja című darabjának magyar ősbemutatóját ma este tartják az Újszínházban. A Bakócz Tamás bíboros történetéről és Mohács lehetséges elkerüléséről szóló kisregényt Fazekas István költő, drámaíró írta át színpadi művé. Milyen volt, amikor egy magyar főpap a Nyugat eszközeivel küzdött a Nyugat ellen? Az élet vagy a halál várja a magyarságot a kapun túl? Fazekas Istvánnal beszélgettünk.

A Herczeg Ferenc kisregényéből készült dráma ősbemutatója ma este látható az Újszínházban Fotó: Bach Máté

– A balliberális médiában divat Her­czeg Ferenc jelentőségét kisebbíteni. Ön szerint megérdemelten jelölték háromszor is irodalmi Nobel-díjra Az élet kapuja című regényét?

– Herczeg Ferenc megérdemelte volna a Nobel-díjat, mint ahogy megérdemelte volna Illyés Gyula, Szabó Dezső és Juhász Ferenc is – ha jól tudom, rajta kívül ezeket a magyar írókat jelölték még a díjra. De persze ne tegyünk úgy, mintha a Nobel-díj meg a legtöbb elismerés mögött esetenként nem politikai szándékok lennének. Ez a regény a húszas években nagyon népszerű volt, a fiatalok is olvasták, és a maiaknak is tetszhet, mert Herczegre jellemző a nagyon praktikus gondolkodás.

– Viharos időben, 1919-ben írta meg Herczeg történelmi regényét, amely most a Nemzeti alaptanterv részévé is vált. Sejtette, hogy Trianon lesz a második Mohács?

– A regény ráadásul száz évvel ezelőtt, 1920-ban jelent meg. Herczeg érezte, hogy Magyarországot feldarabolhatják a készülő békediktátummal, ezért témául egy olyan kort választott, amikor hasonlóan nagy volt a baj. Tisztán látta, hogy nemcsak Magyarország részekre szakítása, hanem Európa elrablása is bekövetkezhet, mert ha a Nyugat ismét elárulja Magyarországot, akkor nem az iszlám veszély, hanem három olyan eszme nyerhet teret – a fasizmus, a nácizmus és a kommunizmus –, amely a huszadik században Európa végét okozhatja. Éppen ezért szerintem Herczeg az európai eszme elárulását látta a trianoni békediktátumban, pont úgy, mint ötszáz évvel ezelőtt Bakóczék esetében.

A Herczeg Ferenc kisregényéből készült dráma ősbemutatója ma este látható az Újszínházban

– Akkor, gondolom, nem is nagyon kellett hangsúlyozni a nyilvánvaló áthallásokat.

– Kérdés, hogy mi az igazi áthallás? Bakócz Tamás bíborost párhuzamba állíthatjuk egyes mai politikusokkal, de inkább a Nyugat viselkedése a szembetűnőbb, mert Gyula pápában és a környezetében fel lehet fedezni annak a liberalizmusnak az előszobáját, ami most van Nyugaton: az anyagi jólétért cserébe odadobják Magyarországot a török veszedelemnek. Herczeg visszanyúl ahhoz az időszakhoz, amikor Magyarországon még nincs itt a török, de már közeleg a vég. Bakócz Tamás ekkor megpróbálja a lehetetlent: a Vatikánba megy és pápává próbálja választatni magát, hogy egy törökellenes összefogást hozzon létre.

– Miben lett más a dráma, mint a regény? Milyen nehézségeket kellett megoldania a munka közben?

– Herczeg ezt a regényét filmszerűen írta meg, tehát sokat láttat és kevesebbet beszéltet, ezért a jeleneteket dinamikusabbá kellett tennem. Az író nem ábrázolja a belső konfliktusokat, hanem leírja, ami a regényben jó, de drámaként értelmezhetetlen. A lélekábrázolása – mert vannak alapértékek, amelyeknek a lelkiségtől függetlenül érvényesülniük kell – minimális, így a színpadot és az írói szándékot úgy tudtam szinkronba hozni, hogy a főhősök részéről elhangzik néhány rövid monológ is. Kellettek erős párbeszédek, hisz az igazán nagy konfliktusokat nem bontja ki teljesen, a tények leírásából és bemutatásából lehet ezek szikrázására visszakövetkeztetni, ezért a főhősöket – különösen Gyula pápát és Bakóczot – konkrétabban meg kellett ütköztetnem.

– Általuk két világkép csap össze?

– Európa egyik kulturális gyökere a kereszténység, mely elsőként is a megbocsátás és a szeretet eszméjével, a gyűlöletnek és a felelősség átruházásának az elutasításával határozta meg gyakorlati lényegét, mely egyben azt is jelentette, hogy a lelki életet és a szellemi értékeket leválasztotta a pénz világáról. Her­czeg mesterien mutatja be, hogy Gyula pápa és környezete – a reneszánsz értékek éltetése mellett – miként is fordul szembe ezzel a lelkiséggel, miként „liberalizálódik.” Jogosan, mindenféle nyavalygás nélkül, tehetjük fel a kérdést: amikor a Nyugat hátat fordított nekünk, vajon nem fordított-e hátat a kereszténység valódi értékeinek s ezzel együtt az európaiság eszméjének? Vajon velünk együtt nem rekedt-e kívül az élet kapuján ez az eszmeiség is? Nem ekkor kezdődik-e a Nyugat alkonya? Hiszen láthatjuk már Gyula pápa idejében is: a „szabadságot” hirdetik a Nyugat képviselői, de valójában – Ratkó szavaival mondva – nem szabadok akarnak lenni, hanem gőgös gazdagok. Ezt a gazdagságot féltik, amikor elárulnak és magunkra hagynak minket.

– Nem egyoldalú kissé a Nyugatot hibáztatni mindazért, ami utána történt?

– A korrupt Nyugatot Bakócz a saját fegyverével, a korrupcióval próbálja legyőzni. Bakócz nem moralizál, ellenben ha ugyanúgy viselkedik, mint ők, akkor rögtön felhorkannak, hogy ezt nem lehet. A bíboros reálpolitikus volt, verespéteri módon realista: jobbágyszármazású ember, aki mindent tisztán lát, és azt mondja: egye fene, ha a Nyugatot így tudom a legegyszerűbben magam mellé állítani!

Fotó: MTI Fotó: Mohai Balázs

– Hát Gyula pápa?

– Gyula pápát akár Oswald Spengler szavaival is jellemezhetném: „ízig-vérig racionalista, tehát az anyagból indul ki, valamint annak feltételeiből, szükségleteiből és ingereiből, ahelyett, hogy a nemzetségek, rendek, népek lelkére és ennek teremtőjére támaszkodna”. Katonapápaként korábban ő is a török elleni összefogást akarta, de rájön arra, hogy a Nyugat részben az Amerikából beáramló kincsek miatt is gazdagodhat, ezért kihátrál a török elleni háborúból. A dráma kitér arra, hogy a Nyugat mennyire kétszínű: miközben hirdeti a keresztény eszmét, a háttérben a törökkel bizniszel. Ők csak gyártják a történelem ideáját, Bakócz úgy van vele, hogy én magam vagyok a történelem, ha ebben Európa nem partner, akkor megcsináljuk egyedül.

– A címet jelképesen kell értelmezni?

– Az élet kapuja a regényben többrétegű metafora, a színdarabban viszont látható szimbólum is lesz, az akkor éppen épülő Szent Péter-bazilika kapujaként jelenik meg. És lénye­gében minden szereplő, minden nemzet az élet kapujában áll, a kérdés csak az, hogy mi van az élet kapuján túl? Belépünk-e azon egyáltalán vagy ­Európa eszméje velünk együtt kívül rekedt rajta?