Rózsabimbó élve vagy halva

Érdekes, sőt abszurd, hogy minden idők legjobb amerikai filmje arról szól, hogy az amerikai mítosz hazugság.

A főszereplő sajtómágnás, a világ egyik leggazdagabb embere nem tanult meg szeretni Fotó: Mafab

Belépni tilos – olvasható a táblán, amely Orson Welles Aranypolgár (1941) című filmjének nyitó- és záróképe. A szöveg a főszereplő sajtómágnásnak, a világ hatodik leggazdagabb emberének, Char­les Foster Kane-nek a magánbirtokára tiltja meg a belépést. És mindjárt – amerikai filmekre jellemző egyszerűséggel – össze is foglalja a film mondanivalóját: egy ember nem ismerhető meg igazán. Persze arra csak sokkal később jön rá a néző, hogy belépni a másik ember lelkébe tilos.

Az Amerikai Filmintézet 1998-ban kiválasztotta minden idők száz legjobb amerikai filmjét, amelyet aztán 100 év, 100 film című sorozatában be is mutatott a közönségnek. Amerikai filmkritikusok és filmtörténészek szavazatai alapján Orson Welles 1941-es Aranypolgára lett minden idők legjobb amerikai filmje. (Érdekes, hogy a második Francis Ford Coppolának az 1972-es A keresztapa című mozija, a harmadik Kertész Mihály 1942-es Casablancája). Az amerikai filmes szakírók – akik nem keverendők össze az Oscar-díj mindenféle területről összesereglett ítészeivel – jól döntöttek. Ez a film mind tartalmát illetően, mind formanyelvi újításaiban jelentősen kitűnik a többi amerikai film közül, ráadásul ma is nézhető, cseppet sem unalmas.

A főszereplő sajtómágnás, a világ egyik leggazdagabb embere nem tanult meg szeretni
Fotó: Mafab

„Ha nem lettem volna ilyen gazdag, nagy ember lehetett volna belőlem” – mondja a főszereplő, amikor az 1929-es világválság idején ő is csődbe megy. Ez a film egyik dramaturgiai csúcspontja. Bár a filmben többször elhangzik, hogy ő nemcsak egy igazi amerikai hős, hanem ő maga Amerika – mármint mindent megtestesít, amit ez a szó jelent –, mégis, ha belegondolunk, a fentebb idézet mondat ellenkezik azzal, amiről az amerikai mítosz szól. Sőt, a hasonló karrierről szóló alkotások az amerikai filmtörténetben általában sikertörténetek. Kane-ről viszont kimondják a filmben, hogy mindent megszerzett az életben, majd mindent elveszített.

A film legnagyobb újítása, hogy felrúgja a kronologikus történetmesélést – hangsúlyozzuk, hogy 1941-ben. És nemcsak azért, mert a főhős a film elején meghal. Kane történetét négyen mesélik el négyféleképpen, sőt öten, mert az elején egy híradóbejátszás is az életéről szól.

Orson Welles nemcsak rendezte a filmet, amely egy nyomozás története, de ő alakítja – feledhetetlenül – a sajtómágnást, Charles Foster Kane-t is. Halálakor, a film elején, egy újságírót bíznak meg, nyomozza ki, mit rejt Kane utolsó szava, a rózsabimbó. A film során az újságíró keresi föl Kane életének legfontosabb szereplőit, a négy narrációt neki mondják el, mi, nézők pedig látjuk az elmondottakat. Sőt mindig egy kicsit többet. Emiatt az újságíró nem fejti meg a rejtélyt; ilyet se sokszor látunk amerikai filmben, de a nézők megtudják a titkot. A rózsabimbó nem egy versenyló, még csak nem is egy szép nő, hanem egy szánkóra varrt díszítés. Amikor kisgyerekként közlik vele, hogy el kell hagynia a családját, mert milliomos lett és egy bank fogja felnevelni, egy ilyen rózsabimbó-díszítésű szánkót tart a kezében. Vagyis ami egy életen át hiányzott, az a gyermekkori gondoskodó szeretet, amelyet csak az anyjától és az apjától kaphatott volna meg. A világ egyik leggazdagabb embere emiatt nem tanult meg szeretni. Érdekes, sőt abszurd, hogy minden idők legjobb amerikai filmje arról szól, hogy az amerikai mítosz hazugság.