„Sem nem gyóntam, sem testamentomot nem tettem”

„Imádkozzatok érettünk; mert nálunk harangszó és templombajárás tiltva vagynak; e formák világában pedig, hogyan eshetik meg valami, a maga kimért helyén kivűl? De ti, kiknek még az oltárhoz szabad járúlás adatik, imádkozzatok magatokért is, és böjtöljetek!” – írta Kölcsey Ferenc Bártfay László barátjának 1831. július 2-án keltezett levelében. Kölcsey a nagy kolerajárvány egyik gócpontjában, Szatmár vármegyében lakott – pontosabban Szatmárcsekén –, de a veszedelemtől korántsem esett kétségbe.

A fekete himlő okozta jobb szemének vakságát Forrás: Wikipédia

Kölcsey vírusnaplója:

„Édes Lacim! Minden, minden ellenkezik ohajtásaimmal; s ha életemnek minden szakai oly visszásan folynak, mint a múlt hónap és ez: úgy nem sok örömre tarthatok számot. Mert íme gondold el! Örömek között várám jú­nius 13-ikát, s oly bizonyos valék benne, hogy Károlban ölelni foglak, s te nem jöhetél. Levelet vettem Palinktól, hogy jön, s Csekén meglátogat, s ki vala boldogabb e reményben mint én? s íme a kolera, s a kolera miatt tett szoros rendelések idejövetelét engedni nem fogják. Mert tudnotok kell, édes barátom, hogy mi, azaz, egész Cseke és én, az örökkévalóság partján állunk hét nap olta már” – így kezdi Bártfaynak címzett levelét Kölcsey Ferenc 1831 júliusában, a karanténból. Ebben hosszasan leírja a járvány miatti korlátozásokat, a közhangulat alakulását és persze rosszkedvét is.

Sorai a manapság divatos vírusnaplókat juttatják eszünkbe, és persze Kölcsey is mindennél jobban vágyott arra, hogy az élet térjen vissza a megszokott kerékvágásba. Pedig a Himnusz írójáról tudjuk, hogy melankolikus korszakaiban volt olyan év, amikor el sem hagyta az udvarát. Bort nem ivott, viszont sokat kávézott és teá­zott, rengeteget éjszakázott, mert olvasásra és írásra csak ekkor maradt ideje a gazdálkodás miatt. Hajnalban feküdt, másnap később kelt, fel-alá járkált a házában, gondolkodott. Csak pár éve lett aljegyző, 1830-ban pedig akadé­miai tag, országgyűlési követi pályája csak két év múlva kezdődik.

Érdekes, hogy levelében ő is megemlíti, hogy a sószállító oroszok, oláhok terjesztették el a „veszedelmes vendéget”. Jók az értesülései, s mint írja: „Megyénknek eddig négy helyeiben történt halálos jelenés: Csécsen, Kóródon, Kisarban, és legnagyobb mértékben Csekén. Itt a múlt vasárnap négy halott feküdt, s a kir. kommisszióhoz tartozó orvosok mind a halottakban, mind a betegekben a kolera legnyilvánosabb jeleit találták. Azolta a betegek egymást érik s elhullott legalább hét. Falunk zár alatt van, s holnapután a szomszéd helységeken keresztül katonai kordon vonatik. E levél eljuthat-e a postára? bizonyos benne nem vagyok. Ha a veszély nem szűnik, úgy lehet hosszú időkig leszek az örömtől megfosztva: tőletek tudósítást nyerhetni. Azonban reménységem van, hogy a csend helyreáll. Miolta az orvosok jelen vagynak, s a betegeket jókor gond alá vehetik, a nyavalya nagyot szelídűlt. A gyógyúlás 24 vagy kétszerannyi idő alatt elkövetkezik; s általán fogva mondhatni, hogy halottaink közűl még alig volt valaki, kit vagy régi nyavalygás, vagy rendetlen életmód előre el nem készítettek volna.”

Levelének további részében a barátját nyugtatja, s azzal példálózik, hogy nem kell megrémülni a koleraszörnyetegtől, hisz ő egy gócpontban lakik, de ugyanúgy él, mint a „béke napjaiban”, ráadásul eszébe sem jutott papot hívni, hogy felvegye az utolsó kenetet. „Ezeket azért írám hosszasabban, mert tapasztalásból tudom, hogy a kolera is, mint minden egyéb, a távolban óriási nagyságúvá leszen. Míg Moszkvában s a Lengyelföldön űzte gonoszságait, itt azt hivők, hogy az aegypti pestisnél irtóztatóbb; s most látom, hogy mégsem oly igaz vala a hír. Itt három év előtt a veres himlő is tett ennyi pusztítást, koros emberek közt is; s a veres himlő mégsem rettentett országokat. Azért a kishitűeket vígasztaljátok soraimmal, s mondjátok nekik, hogy én a közelebb múlt hét nap alatt, mint ezelőtt a béke napjaiban háborítás nélkül folytatom mind gazdai foglalatosságaimat, mind az országos küldöttség munkálkodásai vizsgálatát; s még sem nem gyóntam, sem testamentomot nem tettem.”