153 éve írta az új sajtóműfajt teremtő „nyílt levelét” Kossuth

1867 elejétől felgyorsultak az ország alkotmányos rendjének helyreállítására tett intézkedések.

Az emigráció egy része nem adta fel a függetlenségért vívott küzdelmet, de próbálkozásaik sikertelenek maradtak, mint ahogy 1866 augusztusában is hiába lépte át a magyar határt a Klapka György (1820–1892) vezette 1500 fős katonai egység, melyet a tábornok az ország felszabadítására szervezett, ugyanis a „kisnémet” egységért folytatott porosz–osztrák–olasz háború addigra véget ért. A Habsburg-vereség viszont arra késztette Ferenc Józsefet, hogy megegyezésre törekedjen a magyarokkal. A jogi kereteket Deák Ferenc, a „Haza Bölcse” jelölte ki, aki ragaszkodott a Pragmatica Sanctióhoz, mert az az uralkodó perszonáluniója mellett elismerte a magyar szabadságjogokat, valamint Ausztriáról és Magyarországról mint egyenrangú államokról rendelkezett. Bár a tárgyalási alapot az 1848-as áprilisi törvények képezték, azonban a megállapodás eredményeként közös irányítás alá kerültek a pénzügyek, a hadügyek és a külügyek, azaz Deák az önálló költségvetés és katonaság terén „engedett a 48-ból”. Valójában ez azt jelentette, hogy Ausztria és Magyarország e kérdésekben egymástól függetlenül, önállóan döntöttek – a közös irányításnak inkább adminisztratív, koordinációs szerepe volt. A Magyar Királyi Honvédség létrehozása a magyar kormány hatáskörében maradt, és pénzügyi téren pedig csak a közös hadügyet és külügyet kellett finanszírozni. Az együttműködés és a hozzájárulás az önrendelkezés körébe tartozott. Külföldön a két államot, azaz a Monarchiát a közös külügyminisztérium képviselte, illetve a teljes haderő feletti főparancsnoki jogkört Ferenc József gyakorolta.

Az országhatáron kívülről, a hathatós befolyás nélkül politizáló Kossuth a számára elfogadhatatlan hazai fejlemények kibontakozását szerette volna feltartóztatni, tollat ragadott, és 1867. május 22-én nyílt levelet küldött Párizsból, amelyet a Magyar Újság 1867. május 26-án, a Magyarország pedig – két nappal később – május 28-án közölt. A lépés elhibázottságát az ókori görög mitológiából hivatkozott tragédia drámai erejével világította meg. Az intő kritika súlyát Kasszandra, a trójai királylány elkerülhetetlen, végzetszerű (és beteljesülésükig soha el nem fogadott) jóslatainak igazságával azonosította. Az új sajtóműfajt teremtő „nyílt levelet”, a híres Kasszandra-levelet Deák Ferenchez címezte „Barátom!” megszólítással. A bevezető sorok után szembesítette az ország jogfeladásával, amellyel elvész a nemzeti önrendelkezés; kifogásolta a közös ügyeket, amelyek a haza sorsát és jövőjét a Habsburg Birodalomhoz kötik; s rámutatott a fejlődést jelentő „korszellemre”, amely a nemzetállamok születésének kedvez a letűnő uralkodó dinasztiákkal szemben; illetve kiemelte a megoldatlan nemzetiségi kérdést, amely válságos helyzetben széles támadási felületté válik az ország számára. A „nemzet halálát látom” – írta, és még mindig jobbnak tartotta tűrni az elnyomatást, mintsem önként lemondani a nemzetet megillető jogokról.

Deák a kiegyezés körüli általános parlamenti vitában érintőlegesen válaszolt a kifogásokra. A két politikus az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverésének okát teljesen eltérően ítéltek meg: míg Kossuth a legfőbb problémát a nemzetiségi ellentétekben látta, addig Deák az orosz beavatkozáson keresztül a nagyhatalmi (vagy birodalmi) szándékokat vélte felfedezni a történtek hátterében, s ezért tűnt számára biztonságosabbnak az ország szempontjából az osztrák császár „pártfogása”.

A kiegyezést támogatók kiálltak a „Haza Bölcse” mellett, de az egyezség további kidolgozása és széles körű elfogadtatása még váratott magára. A Kasszandra-levél beárnyékolta a nyárra időzített koronázást, és rányomta bélyegét a kiegyenlítést övező közhangulatra. A kortársak a nyílt levelet egyúttal a sajtószabadság próbájának is tekintették, hiszen az írásnak helyt adó Magyar Újság főszerkesztője, Böszörményi László (1822–1869) ellen sajtópert indítottak, amely 1868. február 24-én egyéves börtön- és pénzbüntetéssel zárult. A betegeskedő szerkesztő büntetése idején, 1869. február 24-én a fogságban elhunyt, de helytállásáért a március 15-e hősei közé emelte az emlékezet. A szomorú epizód ellenére sajtóélet virágzásnak indult.

A nagy teret hódító bírálat kellemetlenül érintette az ország vezetését, és hosszú időre kijelölte a törésvonalat a sajtóban, illetve a közéletben a kiegyezést ellenzők és kiegyezéspártiak között. A közvéleményben azonban általánosabb volt az 1848-ban megízlelt szabadság eszméje, hiszen a társadalom legkülönbözőbb rétegei erősen támogatták az érte vívott harcot, így a Kasszandra-levél mesterien fűzött gondolatai élénk visszhangra találtak: számtalanszor felolvasták, kívülről idézték. A legjobbtól tanultak. (Kossuth politikai érvelésének és logikájának, szónoki teljesítményének csodálattal adózott nemcsak a hazai, hanem a nyugati világ is – követendő példa lett.) A „turini remete” visszavonhatatlanul a függetlenség, a szabadság élő letéteményesévé vált, s az 1848-as eszmékhez kötődő (ellenzéki) rendezvények elmaradhatatlan eseménye lett a neki küldött (tájékoztató, üdvözlő) távirat.

Deák Ferenc álláspontját igazolta, hogy a kiegyezéssel létrejött körülmények rendkívül erőteljes társadalmi változást és még gyorsabb gazdasági fejlődést tettek lehetővé. Mégis a 20. században bekövetkezett súlyos veszteségek, éles fordulatok miatt időről-időre előkerülnek a Kasszandra-levél figyelmeztetései és a hátterében húzódó Dunai Államszövetség esetleges lehetősége.