Az írói dicsőség elvesztésének módja

Gróh Gáspár A kettészakadt kritika című írásával azért érdemes mélyebben is foglalkozni, mert diszciplínafüggetlenül, tünetszinten írja le azt, ahogy Magyarország sok szempontból, de a kulturális szempontból mindenképpen kettészakadt. Az irodalmi élet kapcsán tett megállapításai minden bizonnyal kiterjeszthetők bármilyen művészeti ágra. Erről a jelenségről már Babits is megemlékezik, de Gróh Gáspár a rendszerváltás utáni időktől látja az elmélyülés felerősödését: „Amit az egypártrendszer nem tudott elérni, az megvalósult a demokráciában, ahol az értéktelenségnek is ugyanolyan jogai lettek, mint az értéknek.” Amely után ez következett: „Korábban a tehetség és a teljesítmény elég volt az értékteremtők személyes művészi legitimációjához. 1990-et követően a kritikai gyakorlatban ez a legitimitás politikai alapon kétségbe vonhatóvá vált. Két legitim oldal került szembe egymással, és a saját legitimációjukat a másik legitimitásának kétségbevonásával próbálták megerősíteni. Természetesen elsősorban azok, akiknek ehhez a teljesítményük nem volt elegendő.”

A szellemi élet tehát vélt, kinyilatkoztatott vagy különböző személyeknek tulajdonított politikai pártállás mentén szakadt ketté; „…a legtragikusabb, hogy a szellemi élet elfogadta és természetesnek veszi azt, hogy kettészakadt. Az irodalmi élet hasadását írók, kritikusok, olvasók olyan ténynek tartják, amivel együtt kell élni. A legfájdalmasabb az, hogy már nem is fáj senkinek.”

Megfontolandó továbbá, hogy évtizedek óta mindez egy olyan viszonyrendszerben történik, amelyben „az írókat jobban érdekli a politika, mint a politikát az írók, illetve a kritikával együtt az irodalom. Nem különösebben érdekli tehát, de nincs ellenére, hogy törekvéseit a művészek is legitimálják, vagyis ha közönyös is, de nem közömbös. Ezért az írókritikusok vitáit a politika annak ellenére befogadja, hogy maga nem nyúl utánuk.”

Magyar Művészet. 2020/1.