Az írói dicsőség elvesztésének módja

Igen érdekes témával foglalkozik a Magyar Művészet című, negyedévente megjelenő tudományos folyóirat idei első száma: a kritikával. Az, hogy mennyire kockázatos kritikát írni, tudvalevő azóta, hogy az első érintett szerző ököljogon szerzett érvényt saját igazának a kritikusával szemben – vagy mióta Gyulai Pál párbajt vívott Tóth Kálmánnal verselési ügyek miatt (netán Kölcsey egy életre elhallgattatta Berzsenyi költészetét).

Igaz ugyan, hogy a kritika tud gyilkos is lenni meg persze irányított, tendenciózus, de egy ideális világban az volna a dolga, hogy előbbre vigye a művészt, a műalkotást és javítsa a befogadói élmény színvonalát. Csakhogy ez igen nehéz; mint a jelen kötet első, Gróh Gáspár által jegyzett A kettészakadt kritika című értekezésének bevezetőjében olvashatjuk: „Kritikusnak lenni eleve súlyos kockázat, mert a kritikát, ha az bírálat, az érintettek ritkán honorálják szeretettel. Márpedig egy viszonylag szűk irodalmi élet keretei között óhatatlanul találkozik bírált és bíráló, és az ilyen találkozások ritkán kellemesek. Ez pedig eleve gúzsba köti az igazmondó akaratot: a társas érintkezésben nélkülözhetetlen tapintat okán az író gyakran kap több tiszteletet, mint a való.” (Gróh Gáspár szövegére még visszatérek, mert rendkívül szomorú tanulságoktól terhes.)

A periodika a tőle megszokott magas színvonalú, tanulmányértékű értekezéseket közöl többek között az építészetkritika, a fotóművészeti kritika, a képzőművészet-kritika, a filmkritika témakörében, de szóba kerül az előítélet, a szociográfia, a szerzői jogi törvény és számtalan érdekesnél érdekesebb terület – továbbá részleteket olvashatunk a már emlegetett Kölcsey Ferenc Kritika című művéből, amelyben ilyen erős (és megfontolandó) mondatokkal találkozhatunk: „Embernek ártalmasb férfi nincsen az önszeretetnél. A szert és mértéket meghaladó írói önszeretet legbizonyosabb út az írói dicsőséget örökre elveszteni. Mert ne higgyétek, hogy volna ember eléggé erős mindég és mindenben a leghelyesebbet egyszerre kitalálni.”

Gróh Gáspár A kettészakadt kritika című írásával azért érdemes mélyebben is foglalkozni, mert diszciplínafüggetlenül, tünetszinten írja le azt, ahogy Magyarország sok szempontból, de a kulturális szempontból mindenképpen kettészakadt. Az irodalmi élet kapcsán tett megállapításai minden bizonnyal kiterjeszthetők bármilyen művészeti ágra. Erről a jelenségről már Babits is megemlékezik, de Gróh Gáspár a rendszerváltás utáni időktől látja az elmélyülés felerősödését: „Amit az egypártrendszer nem tudott elérni, az megvalósult a demokráciában, ahol az értéktelenségnek is ugyanolyan jogai lettek, mint az értéknek.” Amely után ez következett: „Korábban a tehetség és a teljesítmény elég volt az értékteremtők személyes művészi legitimációjához. 1990-et követően a kritikai gyakorlatban ez a legitimitás politikai alapon kétségbe vonhatóvá vált. Két legitim oldal került szembe egymással, és a saját legitimációjukat a másik legitimitásának kétségbevonásával próbálták megerősíteni. Természetesen elsősorban azok, akiknek ehhez a teljesítményük nem volt elegendő.”

A szellemi élet tehát vélt, kinyilatkoztatott vagy különböző személyeknek tulajdonított politikai pártállás mentén szakadt ketté; „…a legtragikusabb, hogy a szellemi élet elfogadta és természetesnek veszi azt, hogy kettészakadt. Az irodalmi élet hasadását írók, kritikusok, olvasók olyan ténynek tartják, amivel együtt kell élni. A legfájdalmasabb az, hogy már nem is fáj senkinek.”

Megfontolandó továbbá, hogy évtizedek óta mindez egy olyan viszonyrendszerben történik, amelyben „az írókat jobban érdekli a politika, mint a politikát az írók, illetve a kritikával együtt az irodalom. Nem különösebben érdekli tehát, de nincs ellenére, hogy törekvéseit a művészek is legitimálják, vagyis ha közönyös is, de nem közömbös. Ezért az írókritikusok vitáit a politika annak ellenére befogadja, hogy maga nem nyúl utánuk.”

Magyar Művészet. 2020/1.