A Római vakáció sikere Gregory Pecknek is köszönhető, remekül hozza azt a cinikus újságíró-figurát, akinek eleinte nem a lány kell, hanem a szökevény, hétköznapi dolgokat cselekvő hercegnő sztorija. Wylert dicséri, hogy nem egy érzéketlen férfifigurát teremtett, aki aztán egyszer csak, ki tudja miért, szerelmes lesz. Hepburn ébredése után ugyanis, amikor a lány megköszöni, hogy ő aludhatott az ágyban, a férfi pedig a kényelmetlen kanapén, mindjárt el is szégyelli magát, mert nem így volt. Amikor megtudta, hogy hercegnőt vitt a lakására, még álmában az ágyra dobta a lányt. Aztán Peck akkor is elszégyelli magát a film vége felé, amikor Hepburn a világ legönzetlenebb emberének nevezi, mert egy ilyen szép, lányos napot varázsolt neki.
A Római vakáció tehát nem egy hercegnős mese, viszont megkapóan szól arról, hogy egy önző férfi megtanulja az önzetlen viselkedést, valamint arról, hogy az életben nem lehet a kötelességek alól kibújni. A Hepburn által alakított hercegnőnek ugyanis egy pillanatig sem jut eszébe, hogy otthagyjon csapot-papot, és elmenjen hétköznapi életet élni. Pedig szerelmes, majdnem belehal, hogy ott kell hagynia a férfit, ráadásul a kalandos nap is jó volt a gondtalan sétálgatással, a piacon vásárolgatással, a kávéházban ücsörgéssel, a vidám fagylaltozással, a szórakozóhelyen táncolással. Mégis tudja, vállalnia kell, amit a sors rá rótt. Mindez csak azért érdekes 67 évvel a film elkészülte után, mert a mai átlagnéző el sem tudja képzelni, hogy ne azt csinálja az életben, amihez éppen kedve szottyan. Főleg, ha belehabarodik valakibe.
A Római vakáció viszont arra tanít több mint fél évszázada, hogy nemcsak az elengedhetetlen, hogy egy nőnek legyen tartása (a mai fiatalok ezen a téren is szomorú tudatlanságban szenvednek), hanem arra is, hogy nem lehet kibújni a kötelességeink alól.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!