Azt mondta Hrabal: „Te egy kitartó barom vagy, adok neked egy interjút!”

Amikor Hrabal nyakára jártam interjúért, s végül fogadott, úgy vélte, hogy kelet-közép Európában nem szokás a mások sikerének örülni, de ezért biztosan kapok majd egy kitüntetést. Igaza volt – mondta Varga Attila újságíró, riporter, akit a nemzeti ünnep alkalmából Táncsics Mihály-díjjal tüntettek ki. Volt kollégánk most a Szabad Föld főmunkatársa, Contemporary Hungarians címen nemrég jelent meg angolul egy portrékönyve. Mi a közös egy fiatal magyar óragyártóban és Mónus József íjászban, miért érdemes kitörni a Puskás Ferenc, puszta, gulyás háromszögből, ha a magyar teljesítményről van szó, és arról is beszélgettünk, hogy mi fán terem és mitől jó egy riport.

Varga Attila Szabadföld Újságirója. 20200817 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: BACHPEKARYMATE

– Emlékszik az első riportjára?

– Azt hiszem igen. Az első kettőre. És mivel nem tudom, hogy melyik volt előbb, közös az elsőbbség. Az egyik Debrecen-Józsán az erdőben játszódik, egy műszaki érdeklődésű ember fészerében, ahol tankalkatrészeket, rakéta elsütőbillentyűket, egyéb szovjet műszaki termékeket tárolt, s ezen a környezete jócskán megütközött. Ez volt a konfliktus. A másik írás Budapesten, a Wesselényi utca egyik kocsmájában játszódik, ahol egy nagyon íjesztő külsejű ember mesélte el nekem a válása történetét, s azt, hogy mennyire hiányzik neki a kislánya, Zsuzsika. Ezt a drámát csomagoltam be a kocsmai környezetbe, ettől lett riport.

– Mikor érzi azt, hogy egy téma megér egy, az újságírói műfajok királynőjének tartott riportot? Járt már patkányok által fertőzött kistelepülésen, de a pesti rakpart hajóvilágát is feltárta. Általában mire kapja fel a fejét?

– A legtöbbször egy mínuszos hír kibontása hoz nagyon érdekes eredményt. Elfelejtette, megütötte, eltulajdonította, sikkasztotta, éhenhalatta. Minél többet foglalkozik az üggyel a helyszínre utazva az újságíró, annál valószínűbb, hogy a riportját jól meg tudja írni. A klasszikus riportnál alapvető az ellenérdekelt felek meghallgatása. Mikor az első érintettől távozik az újságíró, magában azt mondja: teljesen igaza van. Aztán mikor az ellenérdekeltet meghallgatja, igencsak vakarja a fejét. És talán a legfontosabb a megírás folyamatában az újságíró igazságérzete. Bizony a jó riporthoz az íráskészségen túl egészséges elme is szükségeltetik.

– A legrangosabb újságírói díjat, a Táncsics Mihály-díjat többek között a társadalmi feszültségeket bemutató riportjaiért kapta. Újságíróként mennyire folyhat bele az adott ügyekbe, amikor riporton van, hisz sokszor az újságíró akaratlanul is a történet részévé válik?

– Még nagyon fiatal voltam, amikor egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluba, Székelyre, a falugyűlésre hívtak. Tipikus alapállás, a testület többsége hadilábon állt a polgármesterrel, semmiben nem tudtak döntést hozni, ezért a falu lakossága úgy érezte, a település ügyei nem mennek előre. A testület ellenkező tagjait a fejkendős nénik és a parasztgazdák körbefogták, s ingnyakráncigálásig fajult a dolog. Az egyik menekülő testületi tag a kezembe nyomta a mobiltelefonját, kérvén, hogy hívjam a rendőrséget. De nem tettem. Hamar felmértem, hogy életveszélyről, sőt még tettlegességről sincs szó, ezért nem folyhatok be a cselekmények alakulásába. És elszállt a gőz, idővel zöld ágra vergődött a falu. Több évtized távlatából is úgy gondolom, hogy helyesen cselekedtem.

– Melyik a legemlékezetesebb riportja? Mikor érezte azt, hogy ilyen téma csak egyszer hull az ember ölébe.

– Öt napig jártam Bohumil Hrabal cseh író nyakára, hogy interjút adjon nekem. Négy alkalommal gorombán elzavart, majd ötödjére azt mondta: „Te egy kitartó barom vagy, adok neked egy interjút!” Persze az interjúból riport lett, ott ült a Prága melletti Kerskó faluban a hétvégi házában a kandalló előtt kalapban és sálban, a falon pedig Hemingway képe függött. És azt is hozzátette, hogy kelet-közép Európában nem szokás a mások sikerének örülni, de ezért biztosan kapok majd egy kitüntetést. Igaza volt.

[caption id="" align="alignnone" width="780"] Fotó: Bach Máté[/caption]

– Kevés igazi „riporter” újságíró működik manapság. Ön szerint ódzkodnak ettől a műfajtól, vagy mivel magyarázható ez? Mi egy jó riport titka?

– A jó riport sok utánajárást igényel, titka az alázat és a figyelem. A konfliktusban érdekeltek közül bárkinek lehet olyan mondata, amely minden korábban elhangzottat felülmúl. Először szerszámkészítő-lakatos szakmát szereztem, dolgoztam gyárban fúró és esztergagépnél, voltam kereskedelmi dolgozó, raktárban „futómacska” kezelő, ami az egy tengelyen mozgó daru hivatalos elnevezése. Aztán persze jártam főiskolára és újságíróiskolába is. Mindez jó gyakorlat volt ahhoz, hogy újságíróként bárkivel megtaláljam a hangnemet, a börtönviselt embertől az akadémiai doktorig.

– A Hazai hősök című sikerkönyvében portréit olvashattuk: óragyártó ifjú titánoktól, a maratoni futó történetétől kezdve a hagyományaink velejéig, Mónus József íjászig. Milyen szempontok alapján válogatta ki ezeket a „hősöket”, mit látott meg bennük?

– Az már csak a szakmai életjáték része, hogy létezik-e portrériport, vagy riportré, amely két kiemelt újságírói műfaj a riport, és a portré keresztezéséből áll. Életképesnek bizonyul, és nem én találtam ki. Nagyon sok ember törekvését ábrázoltam odaadó figyelemmel, és ezt érdemes volt könyv alakban is megjelentetni. Legyünk büszkék a jelen magyarjaira, akik gyakran helyettünk is megvalósították az álmaikat. Igenis, Magyarországon lehet a hentestanulóból színművész, az ipari órajavítóból Cremonában végzett hegedűkészítő, nemzetközileg ismert előadóművész, vagy a cigányzenét a világzenével vegyítő hegedűvirtuóz! Megjegyzem a saját példámon, mint ahogy egy szerszámkészítő-lakatosból is lehet elismert újságíró is.

– Egy hasonló gyűjteményes kötete nemrég Contemporary Hungarians címen angolul is megjelent. Mit gondol rólunk egy külföldi olvasó, ha ez a könyv a kezébe kerül? Mi volt ezzel a cél?

– Elég volt a Puskás Ferenc, puszta, gulyás ismertségből, és abból, hogy a vájtfülű idegenek Rubik Ernőről, Soros Györgyről és Márai Sándorról talán hallottak már. Tele vagyunk kortárs zsenikkel, akik már sok mindent letettek az asztalra az Oscar-díjas Rófusz Ferenctől, a papírpénzeinket tervező Vagyóczky Károlyon át Benkő Imréig, a társadalmi folyamatokat is ábrázolni képes World Press-díjas fotóművészig, és ideje, hogy a világ őket is megismerje. Így jelent meg 35 kortárs magyar portréját ábrázolva a könyv, amely a könyvesboltok mellett az idegenforgalmi irodákban is kapható lesz, de remélhetően a magyar diplomácia és a világszintű magyar gazdasági társaságok is terjeszteni fogják a maguk marketing csatornáin. A végső cél az, hogy a koronavírusos korszak után a külföldre látogató magyarok is beszerezzék és kivigyék a könyvet, s odaadják a vendéglátóiknak: Nagy tisztelettel, ezek vagyunk mi, a magyarok!

– Minderre a külföldi sajtó is felfigyelhet. Vagy mégsem?

– Egy világszinten neves nyugat-európai napilap kért tőlem a minap interjút, hogy az angolra fordított könyv kapcsán beszéljek a magyar emberekről. Arról, hogy miért járnak a magyarok lesütött fejjel, és, hogy ennek ellenére mit látok közösnek a portréalanyaimban? Két órán keresztül győzködtük egymást. Azt is szerették volna tőlem hallani, hogy mondjam ki, nincs Magyarországon sajtószabadság. Aztán feladva a törekvést, megkérdezték, most min dolgozom? Mondtam, a koronaőrökről írok riportot. Aha, tehát én azt szeretném, ha Magyarországon királyság lenne – csapott rá a kolléga. Nem, szó sincs erről, a Szent Korona a Parlamentben van, számunkra ez a kereszténység felvételének egyik szimbóluma – feleltem erre. És addig ment a budapesti kávézóban a kiművelt emberfőkre jellemző ideológiai vita, míg a végén azt mondták, ez csak egy tájékozódó beszélgetés volt... Úgyhogy jómagamat is beleértve, sokak számára van még itt tennivaló.