Munkácsy Krisztusa nem véres, mint Mel Gibsoné

Mire érzett rá jobban Munkácsy Mihály, mint Mel Gibson, ha Krisztus ábrázolásáról van szó? És miért érezte azt a művész, hogy tehetségéből valamit vissza kell adnia a nemzetének? Ezekre a kérdésekre, és sok minden másra is választ kaphatunk Hatvanban, a Hatvany Lajos Múzeum Munkácsy-kiállításán.

Krisztus a sziklasírban. Millisits Máté tárlatvezető a trilógia „negyedik” részének tekinti Fotó: Mirkó István

Munkácsy Mihály neve jó hívószó ahhoz, hogy Hatvanba látogassunk, a hatvani kézműves sörfőzde, melyet a múzeum működtet, nemkülönben. A város még egy átlagos nyári napon is tartogat meglepetéseket, mert aki több, mint tíz éve nem járt Hatvanban, az nem fog ráismerni az igényesen felújított főterére és a renovált Hatvany Lajos Múzeumra sem, sőt az épület kora újkori hagyományaira alapozva – hisz egykor serfőzde is működött benne – kézműves sörfőzdét hoztak létre a múzeum földszintjén. A boltíves kocsma-büféből a kazánokhoz is be lehet menni, ahol négyféle sört főznek, velük szemben a hűtőtartályok sorakoznak: porter, búza, pilsener, meggy.

De elsősorban Munkácsyért jöttünk. A Munkácsy Hatvanban című kiállítást március 17-én nyitották volna meg, a festmények már a falakon függtek, a termek berendezve várták a látogatókat, csakhogy pont akkoriban jelentek meg az első járványügyi korlátozó intézkedések. Munkácsy zárva maradt. Egy hónapja viszont megnyitották a kiállítást, és nemrég köszöntötték a 2500. látogatót, a múlt hét pénteken pedig a hatvani komolyzenészek végre megtarthatták a festőművész halálának az évfordulójára szánt koncertet a múzeum kertjében, mely korábban szintén elmaradt. No, de miért éppen Hatvanban érdemes megnézni a Pákh Imre magángyűjteményére alapuló vándorkiállítás festményeit? Millisits Máté művészettörténész lelkes tárlatvezetése miatt feltétlenül.

Az isaszegi csata. Munkácsy szemszögéből
Fotó: Mirkó István

A gerincesség

– Úgy szoktam mondani, hogy Munkácsy nagyobb ember volt, mint művész, mindenki a nagy festőgéniuszt akarja megismerni, azért jönnek ide, de mindig azt hangsúlyozom, hogy Munkácsy esetében az igazi titok a gerincesség és az egyenesség volt, meg az, hogy testi szenvedések közepette élt és alkotott – szögezte le Millisits Máté művészettörténész a tárlatvezetése legelején, és nem túlzás azt állítani, hogy aki tényleg meg akarja érteni a Munkácsy-jelenséget, annak el kell jönnie Hatvanba. Pár különlegességet is találunk itt, ilyen Az isaszegi csatatér (1868) című festmény, amely eddig nem volt látható a vándorkiállításon. Ez azért érdekes, mert Munkácsy a győztes csatának inkább a sivár, emberpusztító oldalát ábrázolja, nem csoda, hogy nem rakták be az 1868-ban tervezett Honvéd albumba. A következő teremben már az egyik legismertebb művét, az Ásító inast is láthatjuk, melyen – a bitumen alapozása miatt – már besötétedett a szék melletti asztal, ám a katalógust a kép elé tartva napvilágra jutnak a rejtett részletek (különben mindegyik teremben van katalógus, ezért ezt más festménnyel is kipróbálhatjuk). Mivel egy cikk keretében lehetetlen a rengeteg érdekességet összefoglalni, ráadásul a tárlaton a festő minden korszakából állítottak ki képeket, két jelképes témájára térek ki, melyek többet elárulnak Munkácsyról, mint egy vaskos szakkönyv.

Olvasó nő című festménye az 1880-as évek elejéről
Fotó: Mirkó István

Corpus Christi

A „zöld” terem a kiállítás áhítatos terme. Itt találhatók a Krisztus-trilógiához készült tanulmány-festmények, vázlatok. A terembe elhelyeztek egy katolikus és egy protestáns Bibliát is, hogy a látogatók felüthessék a megfelelő passzusokat, hisz lényegében ezt tették az amerikai nézők is, mikor annak idején a tengerentúl turnéztatták a trilógiát.

– Nem véletlenül vannak itt ezek a képek, hisz a zöld a reménység színe. A Munkácsy-festmények annyira ösztönzően hatottak az amerikai közönségre, hogy azt alig lehet leírni. Az emberek magukkal vitték a Bibliájukat és a képek előtt elkezdték olvasgatni jelenetekhez tartozó részleteket, sőt imádkoztak vagy le is térdepeltek. Mi is ezért raktuk ki a Szentírásokat. Egyetlenegy alakra hívnám fel a figyelmet, hogy érzékeltessem Munkácsy géniuszát, mégpedig a római katonáéra. Nem csak a hatalmat vagy az erőt képviseli, a kezében lévő dárdával, melynek hegyes része Krisztus felé irányul, hanem mintegy „elővételezi” Jézus szenvedéseit. Ez a dárda Krisztus kereszthalálakor is megjelenik, amikor haláltusája közben azt mondja, hogy, „szomjuhozom”, a katonák ekkor heccből egy dárdahegyre szúrt ecetes szivacsot nyújtanak fel neki, tehát a dárda Krisztus szenvedéseinek is az eszköze – fejtette ki a tárlatvezető, majd egy másik festményre irányította a figyelmünket, egy Krisztus-profilra, melynek címe: Krisztus mellképe (Piros ruhás).

Krisztus a sziklasírban. Millisits Máté tárlatvezető a trilógia „negyedik” részének tekinti
Fotó: Mirkó István

– Dehogy piros, hanem bíbor ruhás, tudjuk, hogy a római katonák Krisztusból gúnyt űzve bíbor ruhába öltöztették és töviskoszorút tettek a fejére, de ezen a képen nincs koszorúja. Minek lenne, hisz a fejéből nem kell ömlenie a vérnek, ahhoz, hogy plasztikusan kifejezze a szenvedéseit, mint Mel Gibson filmjében. Munkácsy a bíbor ruhával mindent ki tud fejezni, elég ha csak jelez, hisz a néző átérzi, megérti. Ám talán a Krisztus a sziklasírban című kép az egyik legjobb ebben a gyűjteményben, amely a trilógia „negyedik részének” is tekinthető. A marxista művészettörténészek csak a nagypéntek csendjét látták a képben, azt, hogy Munkácsy a saját fájdalmát kivetítette Krisztusra, vagy reneszánsz festőként csak a halott testet tanulmányozta. De ez nem így van! Tudjuk, hogy Munkácsy főpapokkal levelezett, bizakodott a gyógyulásában, ebben a képben a nagyszombat és a feltámadás titkának idejét is érezzük: a sziklasír szétnyílt, a halotti gyertya kettős jelkép, hisz a feltámadást szimbolizáló gyertyaként is értelmezhető. Azt a gyertyát jelképezi, amit az ünnepi szentmisén megszentelnek, és a sötétben meggyújtanak. A halott Krisztus itt a feltámadás előtti pillanatokban fekszik, már jön ki a halál birodalmából. Tehát nem csak azt kell látni a képeken amit a szemünkkel látunk, hanem ami az Igében van, ebben segít minket Munkácsy – magyarázta Millisits Máté.

Nem csak szó a hazaszeretet

– Az idő sok mindent megszépít, arról már nem beszélünk, hogy Steindl Imre, az Országház építésze hogyan próbálta megakadályozni azt, hogy Munkácsy nagyszabású Honfoglalás-képe a parlamentbe kerüljön. Nem kell ezen meglepődni, a legtöbbször akkor is egymásnak próbáltak keresztbe tenni a művészek. 1927-ben viszont mégis befogadta az Országház a Honfoglalást – mondta Millisits Máté, majd kifejtette, hogy Munkácsy többször arról tett tanúbizonyságot, hogy neki nem csak szó, hanem igazi érték volt a hazaszeretet.

A tárlaton látható Téli út (Magyar táj, 1882) című képe Trianon századik évfordulóján különösen fontos üzenetet hordoz. Látszólag egy csak egy hangulatos tájkép: alkonyati, alföldi táj, szénásszekérrel, de sokkal több van mögötte, mint először hinnénk. Amikor már befutott festő volt, Munkácsyt Budapest díszpolgárává választották, 1882-ben a szülővárosában, Munkácson pedig úgy fogadták, mint egy királyt. Miután visszatért Párizsba, azt érezte, hogy tehetségéből valamit vissza kell adnia a nemzetének.

A festő minden korszakából állítottak ki képeket
Fotó: Mirkó István

– Nem franciás képet festett tehát, miután visszatért Párizsba, hanem egy magyar tájképet. Különben Munkácsy a hírnevével többet tett Magyarország imázsáért, mint amennyit más országok drága propagandával próbáltak elérni. Az említett Honfoglalás című festményét 1892–93-ban készítette, és noha egy magyar témájú kép volt, egy francia kereskedő jelezte, hogy megvásárolná a kereskedelmi jogait, hogy különböző ajándéktárgyakon megjeleníthesse, így került csokoládés vagy cukorkás dobozokra meg egyebekre. És gondoljunk bele, hogy Párizsban, negyedszázaddal Trianon előtt a francia nagypolgárok olyan dobozokat ajándékoztak egymásnak, melyeken az Árpád fejedelem előtt a behódoló szlávok hajlonganak. Ezt pénzzel nem lehetett volna elérni, csak Munkácsy presztízsével – zárta tárlatvezetését Millisits Máté. Legalább másfél órát érdemes szánni a hatvani Munkácsy-kiállításra, és ha tehetjük, kérjük a művészettörténész tárlatvezetését, nem bánjuk meg.