Amint Apáczai Csere Jánost, Dsida Jenőt, vagy épp a Jézusfaragó ember szerzőjét, Nyirő Józsefet és alkotásaikat, úgy a katolikus Tamási Áront is Erdély földje adta a magyarságnak, hogy emberségével és művészetével emberi és nemzeti hivatását betölthesse. Tamási annak az újjáéledő erdélyi irodalmi vonulatnak nagy formátumú alkotói közé tartozott, akikben legsajátosabb formában egyszerre volt megtalálható a fajtájukhoz, a hazai röghöz való ragaszkodás az európai kultúrába való bekapcsolódás igényével. A Hargita nyugati oldalán, a Fehér-Nyikó felső folyásánál, a székely fővárostól, Székelyudvarhelytől 13 km-re terül el Farkaslaka, Tamási Áron faluja, ahol az író egy székely, szegényparaszti családba, Tamás Dénes és Fancsali Márta harmadik gyermekeként megszületett.

A szülőházára kitett táblán olvasható felirat szerint 1897. szeptember 19-én látta meg a napvilágot, s halotti anyakönyvi kivonata, továbbá a gyulafehérvári püspökség levéltárában őrzött anyakönyv, és egyéb iratok is a szeptember 19-i dátum helyességét erősítik meg, azonban a Magyar életrajzi lexikon és más források alapján az 1897. szeptember 20-i születési dátum terjedt el, melyet ugyancsak további hivatalos dokumentumok, valamint a község plébániájának bejegyzése támasztanak alá.
Édesanyja, kinek mongolos vágású szemében tiszta mosoly fénye csillogott, tizenegy gyermeknek adott életet, akik közül 1910-ben egy hét alatt hárman hunytak el himlőben, s akik közül összesen öten érték meg a felnőttkort. Ezek az adatok egyúttal a korabeli székely szegényparasztság egészségügyi állapotaira is rávilágítanak. Tamási, aki később eredeti vezetéknevét egy „i” betűvel egészítette ki, saját elmondása szerint édesapjától a sűrű kedélyt, a világjavító indulatot és a formaérzéket, míg édesanyjától humorát, a lélek és a szív költői libbenéseit örökölte, az ősöktől pedig, akik őrködtek a szabadság jussa fölött, a virrasztók szimatát. Szülőfalujáról egyik vallomásában a következőket mondta: „Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.” Bölcső és Bagoly című regényes önéletrajzából megtudhatjuk, hogy édesapja milyen kemény életre készítette fel, s hogy Tamási a „testi és szellemi gyöngyök csillogása” mögött a szépséget és igazságot látta és kereste.