időjárás 15°C Szimonetta 2021. October 28.
logo

Özvegyek és sorstalan hagyatékuk

W.-Nemessuri Zoltán  
2020.10.27. 07:05
Özvegyek és sorstalan hagyatékuk

A magyar képzőművészeti örökségnek kevés ismertebb rossz példája van Mednyánszky László báróénál és Csontváry Kosztka Tivadarénál. Előbbi, ha egy műterme alkotásaival zsúfolásig telt, bezárta és másikat bérelt. Nem tudni, otthagyott-ottfelejtett munkái közül mennyi kallódott el, illetve vált az enyészet áldozatává. Utóbbi életműve csupán azért nem semmisült meg, mert Gerlóczy Gedeon építész néhány fuvarostól megvásárolta. A kocsisok ponyvának akarták fölszabni, Gerlóczy ráígért, így sikerült Csontváry negyvenkét képéhez hozzájutnia. Örököseitől is vásárolt, akik a hagyatékot fillérekért akarták elkótyavetyélni. Az újító mérnök barokk-eklektikus korszaka után modernista házakat tervezett, köztük a Napraforgó utca egyik Bauhaus-épületét, harmadmagával az OTI baleseti kórházát, a Madách Kamaraszínházat és másokkal közösen a Nemzeti Sportcsarnokot. A művészettörténet épületei mellett maradandónak tekinti a Csontváry-hagyaték megmentését és majd fél évszázados gondozását is.

Elszánt, áldozatkész gyűjtők később is akadtak, de jóval többen olyanok, akik az értékeket nem ismerték föl vagy csekély fizetségért hamar túladtak rajtuk. Számtalan kvalitásos munka végezte az ócskapiacon, zugboltokban, padláson és – lapjára fordítva – ruhásszekrények tetején.

Római híd Mostarban – a Csontváry-életmű megmentése és majd fél évszázados gondozása Gerlóczy Gedeonnak köszönhető
Fotó: Wikipedia

Kivált szobrok és kisplasztikák hányódnak vagy kallódtak el, netán – legjobb esetben – lerobbant lakások porosodó emléktárgyaivá váltak. Az is előfordul, hogy egy-egy művész örökösei a hagyatékot múzeumoknak, művelődési házaknak ajánlják föl, csakhogy azok befogadóképessége korlátozott, nem szólva az olykor vitatható értékítéletről.

Legutóbb a Magyar Nemzet Lugas magazinja tette szóvá Ujváry Ignác veszélyeztetett örökségét. A festő – a Feszty-körkép egyik alkotója, tájképeiről is híres művész – 1927-ben hunyt el. Addig Kisorosziban alkotott. Műterme csodával határos módon eredeti állapotában maradt fönn, csakhogy a község polgármestere privatizálni akarja. Egy helyi civil csoport azonban összefogott, hogy a hagyaték megmeneküljön. A mester Lotz Károly tanítványaként az Operaház és a Nemzeti Színház díszlettervezőjeként dolgozott, majd részt vett a Magyar Tudományos Akadémia és a Párisi Áruház freskóinak festésében is. Ráadásul Ujváry munkásságának tetemes része Budapest ostromakor megsemmisült. A kisoroszi ház és a jóformán érintetlen berendezés kiárusítása – ha megtörténik – a magyar história újabb pótolhatatlan vesztesége.

A civilek úgy vélik, az árverezés ­Sváby Lajos, Dienes Gábor (műteremházát éppen árulják), Mészöly Miklós és párja, Polcz Alaine, a ma is Kisorosziban alkotó Sándor Miklós festő-grafikus és más művészek nyomán a község hagyományaihoz méltatlan. Baktay Ervin hírneves India-kutató, a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum helyettes igazgatója itt szervezett „indián törzset és tábort”, mely 1931-től egy ideig a tudós 1963-ban bekövetkezett halála után is fönnmaradt. Egyszóval Kisoroszinak van, azaz volna mivel büszkélkednie.

A lesújtó példák országszerte hosszan folytathatók, mert mindmáig nemhogy értékmentés, hanem azok fölmérése és jegyzékbe foglalása sem történt meg. Óriási eredmény, hogy megszületett a Nemzeti kastélyprogram és a Nemzeti várprogram, azaz sok évszázados épített örökségünk felújítása és látogathatóvá tétele, sok esetben határainkon túl. Ugyanígy műemlék templomaink gondozása. Mindez nemcsak építőmunka – szellemi feladat is. Hasonlóan szépirodalmi hagyatékunk megőrzéséhez és feldolgozásához. Az írók-költők számos lakhelye emlékponttá formálódott – köztük Nagy László iszkázi szülőháza odaillő programokkal –, de azok java része egyesületi-alapítványi kezdeményezések nyomán. Tanárok és diákok szerencséje a csonkítatlan Magyarország 1997-ben az iskoláknak kiadott irodalomtörténeti térképe, mely jó eszköz az eligazodáshoz. A kéziratok, ritka kiadványok, használati eszközök, személyes tárgyak és bútorok ápolása legnagyobbrészt megoldott a Széchényi könyvtárban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, egyházi tékákban és másutt (beleértve az anyag digitalizálását), de képzőművészetünk félmúltja ma még a magyar kultúra fehér foltja.

Nem nehéz elképzelni, mit kezdhet egy-egy elhunyt jeles alkotó özvegye vagy utódja a teret igénylő festményekkel, szobrokkal, grafikákkal, térplasztikákkal és objektekkel, kivált a kerámiák­kal és a textilekkel. Kivéve, ha a művész hirtelen divatossá válik vagy a galériák, neves művészettörténészek és a jómódú-jó ízlésű vagy szemfüles műgyűjtők a művekre idejekorán rácsodálkoznak. Akkor fölvásárolják és megtartják, vagy továbbadják. Így az alkotások fönnmaradnak, és szerencsés esetben kiállítások kollekcióit gazdagítják.

Képzőművészeti hagyatékunk veszélyeztetettsége már 2018-ban felvetődött. A dilemmát Szurcsik József Munkácsy-díjas festő, a Képzőművészeti Egyetem docense, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja alapos följegyzésben fejtette ki. „A felhalmozódó műtárgyak korunk jelentős problémái” – írta. Továbbá: „Számos képzőművész művei, munkásságuk tárgyi emlékei […] véletlenszerűen őrződnek meg. Szükség volna – nemzetközi példákhoz hasonlóan – egy művészhagyatékokat őrző archívumintézmény létrehozására, mely folyamatosan fejleszthető, szakszerű raktárat is magába foglal. Ez az intézmény […] a komplex műtárgyegyütteseket a további kutatásokhoz egységként őrizné meg. Az ilyen archívum a múzeum és a műterem közt foglalna helyet, felszabadítva az örökösöket a megőrzéssel járó felelősségtől.”

Szurcsik azt sem rejtette véka alá: „Az életművek pusztulása, eltűnése és megsemmisülése előttünk zajló visszafordíthatatlan folyamat. Tapasztalatom szerint az utolsó utáni órában vagyunk.” Fölvetését nemrég Vashegyi György, az MMA elnöke interjúban tette nyomatékossá. Stefanovits Péter, a képzőművészeti tagozat vezetője időrendi megoldást javasolt. A munkához több lépcsőben fogna hozzá, kezdve a megyei múzeumok és szakembereik bevonásával, hogy a megőrzésre méltó alkotásokat legalább föltérképezzék és jegyzékbe foglalják, állapotukat is beleértve. Ezután kerülne sor a gyűjtésre és a kiválasztásra, a szükséges ingatlan (légkondicionált raktár) tervezésére, költségelésére, ütemezésére és a helyszín meghatározására, végül a beruházás kivitelezésére. Stefanovits úgy véli, a tét nagyságához képest nem túl jelentős összegről van szó. A tárolásra akár egy alaposan felújított, használaton kívüli épület is megfelelne. A hagyatékregiszter az első lépés, majd sorban a többi. Attól kezdve a gyűjtés időközönként folytatható. Máról holnapra nem megy, de érdemes hozzáfogni, máskülönben tovább gyarapítjuk a háborúk és az emberi érzéketlenség, illetve a hanyagság tetemes veszteségét. Ha a rendszerváltozás után – helyesen – létrejött a Memento Park meg a dunaújvárosi és a szentendrei szoborpark, legyen háza a félmúlt remekműveinek is.

A magyar kultúra e régi adósságát alig néhányan teszik szóvá; főképp elkötelezett művészek, műtörténészek és felelősségteljes muzeológusok. Tán lesznek mások, de félő, hogy egy nap az ügy fontosságát immár hiába emlegetik. Csontváry fölfedezéséhez, munkái gondozásához és megismertetésükhöz szerencse meg egy jó szemű építész kellett, a mai értékőrzéshez kormányzati akarat és összefogás.

Úgy legyen.