Bekövetkezett az, amire az utolsó néhány napban csak nagyon félve, balsejtelmeinket minduntalan elhessegetve mertünk gondolni. Hiszen mi, egykori tinirajongók úgy hittük, hogy ők, ifjúkorunk bálványai nem csupán lelkünkben, de fizikai valójukban is halhatatlanok.
Budai Ifjúsági Park, 1968, Neoton-koncert. A nézőtér fölé magasodó rideg betonszínpadon egy hosszú hajú, vékony fiatalember küzd egy nagydarab, barna faborítású hangszerrel, ujjai villámsebesen száguldanak föl s alá a fekete-fehér billentyűkön. Sivít, dübörög a Hammond.
Aztán a monstrum óvatosan az előlapjára dől, a srác két kezére támaszkodva, mintegy kézenállós tartásban – lábait a levegőben Som Lajos fogja – folytatja a bűvölést. Üvölt a nézőtér. Majd jön a bemutatás: Hölgyeim és uraim, az orgonánál Balázs Fecó!
Négy esztendővel később a Kisstadionban szorongunk, vigasztalanul és véget nem érőn zuhog az eső. Ugyan kit érdekel, amikor a vasfüggöny mögött végre feldübörög a világhírű angol rockcsapat, a Free? De egyeseknek talán fontosabb, hogy vendégzenekara egy frissen alakult magyar, nem szokványos elnevezésű brigád: a Taurus ex–T: 25-75-82. A négy fiatalember igencsak kitesz magáért: Brunner Győző könyörtelen csapásokat mér a dobbőrökre, Som Lajos hófehér, szó szerint bőrig ázott fellépőruháján áttetszik rózsaszín bőre, ujjai végéről időnként elindul egy-egy csepp, hogy a négy vaskos gitárhúr valamelyikén landoljon. Radics Béla fogaival pengetett virtuóz szólója után a szája sarkából kiserkedt vért törölgeti a kezével. Balázs Fecó Hammondja ezúttal szelídre vált: „Befalazott engem a sűrű, sűrű csönd / Könnyek között rejtem arcomat /Anyám lenn a földben földdé változott / Így talán boldogabb.” A nézőtéren síri csend. Hogy aztán templomi hangulatban, tízezer torokból törjenek fel a rockhimnusz sorai: „Anyám, anyám, ébredj, és vigasztalj engem…”
A zeneszerző-billentyűs, az érzékeny lelkű szövegíró és a közönség egymásra talált.
És a pálya meredeken ível felfelé. Tomboló siker, amikor első saját formációjával, a Korállal színpadra lép a Budai Ifipark május elsejei szezonnyitóján. Aztán a sitkei jótékonysági akciók, és szólóban folytatja, egy szál szintetizátorral. Mintha egy komplett szimfonikus nagyzenekar hangzása töltené be a teret. Gyógyír a szívnek és a léleknek. Évszakok, Gyertyák a téren, Érints meg, A csönd éve… megannyi líra, harmónia, érzelem. És „Amit még nem mondhattam el”.
