Farkas Árpád tárcáinak hangja erősen szimbolikus és lírai, ami kissé szokatlan a műfajban, viszont kifejezetten üdítő, és gyönyörködteti az olvasót: „Én láttam a Szultánt seregszemlére kilovagolni; mint a cövek, úgy állt a sereg a láthatár pereméig, elöl a janicsárok, mint a parancsolat, de száz sorral hátrébb már elemózsiát csipdesett hóna alól a másik; ezer sorral hátrébb már vicceket mondtak, tízezer sorral hátrébb már cédulákat ragasztgattak egymás hátára, hogy »marha«; még hátrébb egereket kergettek, s játszották, hogy »üsd a harmadikat« – mégis a tökéletes katonai fegyelem látszatát keltette az egész sereg, s a Szultán csatára lelkesítő szavaira egyként morajlott.”
Ízes, szép nyelven megszólaló írások ezek, amelyek – bár a versek mint csodamód létrejövő alkotások megszületésénék koordináta-rendszerét ugyan nem adatolják (nem is remélhetünk ilyesmit tőlük!), azért mégis – ugyanabban az elmében születnek, és ezáltal átitatódnak a verseket teremtő szellemmel. Mint minden jó tárcakötet esetében, itt is lehetővé válik a nemlineáris, csemegéző olvasás, ami nagy öröm az olvasónak. A hétköznapi élmények művészi módon megírt gyöngyszemekké párolásán túl megidéztetnek a pályatársak, és soha nincs alibiérzése az embernek: nincs üresjárat, írás csak akkor születik, ha mondanivaló van.
A második ciklus szövegei gyakorlatiasabbak, a napi aktualitásokhoz másként kapcsolódnak: elsősorban politikai viszonyokat elemeznek, a román nacionalizmus megnyilvánulásának dermesztő ténykérdésein túl az elvándorlás és az erdélyi magyarság megmaradásának kérdéseit járják körül tárgyilagos józansággal, nem sokat köntörfalazó gyakorlatiassággal.
A harmadik ciklus interjúi egytől egyig fontos írások, olyan állításokkal, amelyekbe mind szerzőként, mind olvasóként beleborzong az ember: „Nem akarom elemezni a saját verseimet. Magatartás-alakító, magatartás-formáló, magatartás-kereső ember voltam, és rátaláltam egy magatartásformára. Ez lehet túl merev, lehet, hogy nem enged béklyóiból szabadulni, de ehhez próbáltam következetes maradni. Alig tudtam megírni azt a néhány keserűen életet bepanaszló, életet feljelentő verset. Én nem igyekszem »megújulni«.” Vagy: