A tánciskolák irányítása a Művelődésügyi Minisztérium közművelődési főosztályán összpontosult, ide futottak be az azonnali megoldásra váró napi szintű problémák, de még a miniszterhelyettesi értekezleteken is foglalkoztak a szórakoztatáspolitika ezen válfajával. Ez utóbbin pontosan ötvenöt éve, 1966-ban állapították meg a miniszterhelyettesek nem kevés önkritikával és egymás között őszinte hangot megütve, hogy a táncoktatás nyolc éven keresztül gazdátlan terület maradt.
Államosítás = pénztelenség
Ez a fajta elhanyagoltság, a pártállami felügyelet és a szakmai irányítás hiánya teremtett alkalmat arra, hogy a tánctanárok jövedelme sokszor magasabb volt más művészeti ágban dolgozó pályatársaikénál, mert a tánctanfolyamok tandíjait messze magasabbra helyezték az átlagosnál, holott ezt szabályozta a népművelési miniszter 1956-os rendelete. A probléma ezzel kapcsolatban akkor vetődött fel, amikor a tánctanárokat a centralizáció jegyében államosították, és művelődési otthonokban helyezték el állami státusban, ahol jóval kevesebbet kerestek, mint korábban. Ennek megoldását mind sürgetőbbnek ítélte meg az 1966-os miniszterhelyettesi értekezlet. A realitások és a későbbi vélemények azonban azt mutatják, hogy nem sikerült ezt a korábbi évekhez képest kialakult ellentmondást feloldani, a tánctanárok folyamatosan elégedetlenek voltak a fizetésükkel, amiből fakadóan a hetvenes évek elejére már komoly utánpótlásgondokkal küzdött ez a szakma.
Nincs kegyelem az öregeknek
A tánctanári hivatás – nem nehéz belátni – kellő fizikai erőkifejtést igényel, ami az életkor előrehaladtával egyre fogy. Éppen ezért a nyugdíj felé közeledő táncpedagógusok igyekeztek megkönnyíteni a maguk sorsát, és kijárni egy kis könnyítést, amit a hatvanas években már csak az államtól várhattak, illetve a Művészeti Dolgozók Szakszervezetén keresztül tudtak volna keresztülvinni, ám ez utóbbi tömörülés nem túl sok respektet mutatott az irányukba. Igazi szocreál történet a néhai tánctanár Haraszti Andor özvegyének esete is, aki 1966. október 4-én Aczél Györgyhöz fordult segítségért levélben, hogy idősebb napjaira ne a táncparketten, hanem – minő naivitás – a Művelődésügyi Minisztériumban vagy a Népművelési Intézetben kereshesse kenyerét. „Természetesen” nem talált megértő fülekre, annak ellenére, hogy felsorolta szépen, csokorba gyűjtve a férjével közösen elért eredményeiket, amelyeket a kommunista rezsim kultúrpolitikai szolgálatába állítottak: termelőszövetkezetekben, iskolákban mintegy hatvanezer munkás és diák fiatalt tanítottak, ezenkívül a média is sokszor foglalkozott velük.