Tánciskolák és tánctanárok a (tűrés)határon

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlás korszakának 1963-as lezárultát követően a Kádár-rendszer a korábbinál sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a fiatalok szórakoztatására, aminek kézzelfogható jele volt a tánciskolák felkarolása. Persze nem azért, hogy a fiatalok felszabadultabban érezzék magukat, hanem azért, hogy a lehető legjobban ellenőrizhessék őket, még a szabadidejük eltöltése közben is. Mindeközben a hatalom nem tudott kibújni a saját bőréből, folyamatosan vegzálta a tánctanárokat és a tanfolyamaikra járókat.

Horizont Tánciskola (1971) Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Fotó: Fortepan/Magyar Hírek folyóirat

A kommunista államirányítás megmutatta, hogy nem feltétlenül a szakembergárdára alapozta működését, a párthoz való hűség legalább annyira fontos volt, igaz Haraszti Andor és neje még ennek a kritériumnak is eleget próbált tenni. Az udvarias, ám visszautasító levél az özvegy tánctanárnő tanácsainak meghallgatására elviekben nyitottnak mutatkozott, amit a minisztériumon és a Népművelési Intézeten kívül az Országos Társastánc Bizottságon is benyújthatott, de állást nem adott neki. A házaspár „bűne” az lehetett, hogy a Horthy-korszakban ugyancsak prominens képviselői voltak a táncoktatásnak, de a negatív válaszhoz kismértékben minden bizonnyal hozzájárulhatott, hogy az özvegy levelében rosszul írta le Aczél György nevét, kihagyva a z-t, csak úgy „Acélosan” szólította meg. A társastáncoktatók közül többen Bács-Kiskun megyében is nyugdíj előtt álltak 1967-ben. A megyei tanács művelődésügyi osztálya kétségeit fejezte ki a Művelődésügyi Minisztérium művészetoktatási osztályának, hogy mennyire tudtak ezek az idősödő tanerők alkalmazkodni a legújabb trendekhez – mintha velük szemben a hatalomnak lett volna bárminemű fogalma is az akkori aktuális, modern populáris zenei stílusokról –, valamint fizikailag mennyire tudtak helytállni a táncórákon. Ezekre a felvetésekre a tárca nem is reagált vagy legalábbis nem tudunk róla, úgy látszik, az alföldi végeken tengődő, állami alkalmazásba kényszerített tánctanárok sorsa csak addig érdekelte őket, ameddig a pártállami karámba terelték őket.

Fotó: Fortepan/Magyar Hírek folyóirat

Azért némi mozgástere maradt a táncoktatóknak vagy legalábbis kihasználták a jogi kiskapukat, így a magántánctanítást sem törölték el a Föld színéről teljesen a kommunizmus évei alatt, de nem is nézték jó szemmel, ami kiderül Németh Jenő táncmester 1966. május 12-én a művelődésügyi tárca közművelődési főosztályára írt panaszos leveléből. Ez a beadvány leírta, hogy mennyire ki volt szolgáltatva a tánctanításhoz értő kisember a minisztérium kényére-kedvére, még úgy is, hogy Békés megyéből áthelyezzék Komárom megyébe, ahol a Rákosi-rendszerben rákényszerítették, hogy ne magániskolát, hanem a megyei tánctanítói munkaközösséget hozza létre. A bürokrácia ellenállása nagy volt, mert többszöri írásbeli kérésre, sőt személyes megkeresésre sem engedett a hatalom ebből, mondván, hogy a Békés megyei tánctanítói munkaközösség tizenkét alkalmazottal, zárt létszámmal alakult meg, így Németh Jenőnek változatlanul Komárom megyében kellett maradnia. Nagy nehezen ugyan visszatérhetett később a szülőföldjére, de itt már nemcsak tánctanításból, hanem a felesége szakmájából, fényképezésből kellett megélnie. A minisztérium 1966. június 20-i válaszából kitűnik, hogy hajlandók voltak egyfajta kompenzációra, de csakis a Kádár-rendszerben történt sérelmekért. Erről a Békés Megyei Tanács VB művelődési osztályát értesítették ugyanezen a napon, sőt az ügy megnyugtató elrendezéséről tájékoztatást kértek.

Trükkös össztáncok

Komló város tanácsának művelődésügyi osztálya a felettes ellenőrző szervként működő Művelődésügyi Minisztérium véleményét kérte ki 1966. február 15-én a társastánctanfolyamok össztáncaival kapcsolatban. A cenzurális hatalommal is bíró Szerzői Jogvédő Hivatal dél-dunántúli kirendeltsége szerint ugyanis amennyiben nem tánctanítói munkaközösség, hanem más szerv, például művelődési otthon rendezte, akkor külön engedélyt kellett kérnie a hatóságoktól arra az egy alkalomra. A jogvédő társaság ezt arra alapozva tette meg, hogy ezeken az alkalmakon belépődíjat szedtek – tehát nem elhanyagolható cél volt a bevétel realizálása –, ami után jogdíjat kellett fizetni és engedélyt kellett kijárniuk, ha viszont csak egyszerűen a tanfolyam égisze alatt rendezték meg, akkor nem kellett semmiféle szerzői jogdíjat fizetniük, következésképp újabb engedélyt sem kellett kérniük. A minisztérium jogi osztályának 1966. február 26-i válasza szerint nem kellett engedély az össztánchoz, mert az a tánctanfolyam szerves részének minősült, tehát nem is kellett utána jogdíjat fizetni.

Fotó: Fortepan/Magyar Hírek folyóirat

Ugyanakkor hozzátették, hogy csak az a táncos rendezvény minősült össztáncnak, amely valóban a tánctanítás része volt, azaz túlnyomó többségében a tanfolyam résztvevői alkották a közösséget, amit a 133/1961 számú művelődésügyi minisztériumi utasítás vonatkozó bekezdése állapított meg. Ez nyilvánvalóan feltételezte, hogy nem szedtek belépődíjat, tehát nem a vagyongyarapítás volt az elsődleges céljuk, ami megfelelt a szocializmus művelődéspolitikai elvárásainak. A valóságban azonban mindenki tudta, hogy az össztáncokra összegyűlt akkoriban a környék összes jampija, hogy „rázzák az új figurát” – ahogy másfél évtizeddel később ezt a Hungária meg is énekelte, s így nem kizárólag a tanfolyam tagjai vettek részt rajtuk. Ha pedig volt egy kis kockázatvállalási kedv a tánctanfolyam vezetőjében, akkor szemrebbenés nélkül szedett egy kis belépődíjat, amit aztán az érdekeltekkel való némi osztozkodás után zsebre tett. Ez is mutatja, hogy

a „legbizarrabb barakkban” a szocialista ideológia bőven összefért a mutyizással annak érdekében, hogy az érdekeltek jól járjanak.

Ebben az esetben persze szinte mindenki jól járt – az adóhatóságon kívül –, mert a fiatalok, ha szerencséjük volt, akkor kifogtak egy remek beatzenekart, amely húzta nekik a talpalávalót, ők jól érezték magukat, a tánctanár és a rendező helyszín pedig anyagilag gyarapodott.

A Művelődésügyi Minisztérium időnként nemcsak automatikus jelentéseket kapott a tanácsi szervektől a tánctanfolyamokról, hanem ő maga is kért ilyen típusú tájékozódási segítséget. Ez történt 1966. január 5-én, amikor a Művelődésügyi Minisztérium főelőadója, Orosz Sándor a Fejér Megyei Tanács VB művelődésügyi osztályától kérte a Fejér megyei tapasztalatok megírását az ifjúság zenés-táncos szórakozásáról. Érdeklődésük tárgyát – ahogy az levelükből kiderül – szerették volna megosztani a KISZ KB kulturális osztályával, ami a téma hatalom általi szélesebb körű felkarolására enged következtetni. A Fejér Megyei Tanács VB már ezt megelőzően 1965. május 19-én megtárgyalta a belkereskedelmi miniszter és a Fogyasztási Szövetkezetek Országos Szövetsége (SZÖVOSZ) elnöke együttes utasítását, ami az ifjúsági vendéglátóipari szórakozóhelyek létrehozásáról szólt. A minisztérium megállapításában új hangként szerepelt az elismerés a tanácsi munkát illetően, leginkább a szórakozás művelődéspolitikai szintű felkarolása miatt: „Hasznos dolognak tartjuk, hogy a VB napirendre tűzte az ifjúság táncos, zenés, műsoros szórakozásának kérdését. A hozott határozatok – nagyon helyesen – kifejezik, hogy az ifjúság ilyen irányú szórakozását is művelődési feladatnak kell tekinteni.” A KISZ pedig a kulturális minisztérium hatására megállapodott a Belkereskedelmi Minisztériummal a szeszmentes szórakoztatásról, ami szintén a kikapcsolódás kérdésének komolyan vételét jelzi. (Hogy ezt a törekvést mennyire lehetett komolyan venni, az erősen kérdéses, főleg annak fényében, hogy még a Budai Ifjúsági Parkban is lehetett sört fogyasztani, sőt az éttermi részlegükben – de csak ott, és ott is csak elvileg az ételek fogyasztásához – tömény italokat is lehetett rendelni.) A hatalom tehát mindent elkövetett, hogy megnyerje magának az ifjúságot, amelynek tagjai viszont időnként jókat nevettek a hátuk mögött a sete-suta, kommunista ideológiai nyomortól sújtott művelődésiház-igazgatókon és klubvezetőkön. A fiatalokat leginkább az érdekelte, hogy jókat szórakozzanak, amíg a pártapparatcsikok a látogatási statisztika emelkedésének lehetőségét látták az ifjúság könnyűzene iránti érdeklődésében. Egyik fél sem csalódott a számításaiban.