„Mindig is volt a magyar olvasókban érdeklődés a külföldi képregények iránt, és a ’80-as évekre már egyre több helyen lehetett hozzájuk jutni. […] Ebben a képregénydömpingben Cs. Horváth Tibor adaptációs iskolája végérvényesen elavulttá vált. Az olvasók a külföldi képregényeket frissebbnek és modernebbnek érezték, nem mellesleg a kiadóknak anyagilag is jobban megérte a már meglévő, kész képregények közül válogatni és magyarítani, mint hazai alkotókat alkalmazni és kifizetni. Cs. Horváth Tibort végül 1993-ban, 67 évesen váltották le a holland tulajdonba került Fülesnél, és nem sokkal utána öngyilkosságot követett el. Halálával egy korszak zárult le a magyar képregény történetében”, írja Koska Zoltán a Cs. Horváth Tiborról rajzolt és írt életrajzi képregénykötet jegyzetei végén. (Szerencsés lett volna egy rövid előszóban leírni mindezt, bár tagadhatatlan, hogy akkor másképp olvassa az olvasó a képregényt.)
Cs. Horváth Tibor élete és tragédiája egy pompásan megrajzolt, alaposan dokumentált, dramaturgiailag is tökéletes képregényben. Cs. Horváth Tibor nevével (de munkásságával bizonyosan) mindannyian találkoztunk, hiszen 1955 és 1993 között ő írta Magyarországon a (többnyire fontos magyar vagy világirodalmi irodalmi művek adaptációjaként megszülető) képregény-forgatókönyvek jelentős részét, és olyan rajzolókkal dolgozott együtt (és biztosított ezáltal számukra megélhetést), mint Gugi Sándor, Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Sebők Imre vagy Fazekas Attila. (Még akkor is, ha ezek a szerzők néha lealacsonyodásnak érezték a képregényrajzolást – mint a jegyzetekben írja Koska: „Zórád Ernő egy bohém festőtanonc volt a békeidőkben. Sajnos művészi ambícióit a történelmi fejetlenségek miatt nem tudta kiteljesíteni úgy, ahogy szerette volna, ezért mintegy kényszerből a sajtógrafika felé fordult. Képregényrajzolói pályafutása elején mélyen lenézte a képregényrajzolást, de öregkorára felvállalta annak értékeit”.)
Vannak a magyar kulturális életben olyan területek, jelenségek, amelyekről illő elmondani: ideje volna, hogy méltó helyükre kerüljenek. Nagy a kísértés, hogy a képregényekről is elhangozzék ez a mondat, de a recenzens illő módon visszafogja magát: midőn számot vet saját emlékeivel, a búvópatakszerűen jelen lévő hardcore rajongói táborral, az összkultúra szempontjából is mérhető hozamot produkáló magyar képregényhagyománnyal és a jelentős kortárs képregényművészettel, akkor elégedetten állapíthatja meg, hogy az bizony a helyén van, rendben van: élt, él és virul.
