Filozófiai gondolkodással a környezetért? Mi végre?

Mit tehet egy filozófus az ökoszisztémáért? Talán ez a kérdés merül fel először a gyanútlan olvasóban, amikor a Természet és felelősség; A környezeti etika és nevelés filozófiai alapjai” című kötetet a kezébe veszi. Holott talán soha nem volt ennyire égető szüksége a világnak arra, hogy jövőnkről és benne a minden élőlényről szóló gondolkodás etikai alapjait újraértelmezzük.

Zebegény, 2020. január 12. A vidéki településeken még mindig sok helyen fűtenek környezetszennyező fosszilis tüzelőanyaggal. MTVA/Bizományosi: Lehotka László *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemű – különösen szerzői jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó szerzője/jogutódja közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelőssége e körben kizárt. Fotó: Lehotka László

E(r)go? A megismerés szükségessége

Bár a 70-es években népszerű gondolatnak számított, hogy Descartes a hibás a környezetszennyezésért, azért azt szögezzük le: a neves filozófus aligha gondolta volna, hogy öt évszázaddal később az ideiglenes etikájában felállított tézisét majdnem mindenki figyelmen kívül hagyja – harmadik elvben lefektetett szabály szerint a vágyakat féken kell tartani, önmagunkat kell a világhoz igazítani és nem fordítva. Elnézve az Amazonas őserdeinek kereskedelmi célú pusztítását és vele együtt néhány ősi, civilizációval még nem találkozott törzs felszámolását, aligha mondhatjuk, hogy Descartes szavai értő fülekre találnának a XXI. században.

Ha vitatkozunk is Descartes-tal a megismerés fontosságát illetően, azért szögezzük le: amennyiben nem ismerjük meg és fel jelenlegi helyzetünk problémáinak okozóit és az okok mögött meghúzódó milliónyi, ám valóban egy tőről fakadó (ego?) etikai gondolkodásmódot – azaz a környezeti rombolás filozófiai alapjait –, akkor nagy valószínűséggel nem tudunk majd olyan következtetéseket levonni (ergo?!), amelyek egyrészt megóvják a jövő generációt a hasonló bűnök elkövetésétől, másrészt megállítják vagy esetleg meg is fordítják a jelenlegi folyamatokat. Kérdés persze, hogy miről is beszélünk a környezeti etika kapcsán. A természetről vagy magáról az emberről – a dilemma már Heidegger által befolyásolt ökofilozófusoknál is felmerült, amit persze a balliberális egyetemi közegben ki sem lehetett bontani, ugyanis Hitler kedvenc dékánjának címét akkor sem mossa le egyszerűen magáról az ember, ha történetesen egy zsidó származású filozófusnő, Hannah Arent a szeretője, de abban a világban, ahol politikai ízlés szerint válogatunk a filozófiai gondolatok érvényessége között, ott a természetnek is csak vulkánkitörések, tornádók és vírusok képében marad némi esélye az emberrel szemben. (Nem állom meg, hogy ide ne írjam: az említett balliberális körök magyarországi képviselői habozás nélkül vetnek el érvényes és említésre méltó filozófiai gondolatokat, a „náci” címke ragasztása által, ha azok következtetései nem passzolnak úri repertoárjukba, és habozás nélkül emelnek át echte náci szerzőket a követendő példatárba, ha azok épp őket igazolják aktuálisan – lásd a nácik alkotmányjogászának, Carl Schmitt úrnak karrierjét kortárs filozófiai és „liberális” köreinkben!)

Sum! A problémák és válaszok összessége

A kötet több filozófus ökológiával kapcsolatos személetét mutatja be, különböző szerzők által – ezek ismerete megkerülhetetlen eleme a környezetünkről való filozófiai gondolkodásnak, és a kötet nem is szűkölködik e téren: Heidegger és a mélyökológiai mozgalom bemutatása után megismerhetjük Fichte énfogalma és a természet rombolása közötti összefüggéseket, Scruton környezetfilozófiájának következményeit, a kereszténység ezzel kapcsolatos, a szélesebb közvélemény előtt talán nem annyira ismert gondolatait, hogy a kötet második részében aztán már a modern világ környezeti problémáira adott globális válaszkísérletekkel is megismerkedhessünk.

A 13 szerzőt felvonultató kötet nem tud, és nem is akar minden kérdésre választ adni, és ez kifejezetten erényként számoljuk el – a környezettel kapcsolatos minden etikai „elgondolás újragondolása” akkora feladat, hogy hiteltelenné tenne minden olyan kísérletet, amely következtetéseit egzakt parancsokkal zárja. Az alapkérdés ugye, hogy miként alapítsunk új narratívát, amely az etikai nevelés céljaként a környezetvédelmet tűzi ki. Nos, megoldások vannak, a kötetben is kellő részletességgel bemutatott Dewey nevelésmódszere, a „más nevelési irány” ilyen lehet: amikor a pedagógia nem a tanulást, hanem az értelmes társadalmi cselekvésre való nevelést tekinti elsőrendű céljának – a közjó társadalmi „újratermelődésének” garanciája, ami a sokat szenvedett környezetünknek talán jó hír lehet. A rossz hír viszont az, hogy Dewey 1952-ben elhunyt, a Demokrácia és nevelés című munkája pedig a kontinentális egoizmus örvényeiben elsüllyedt – Amerikában pedig a pedagógia alapműve maradt.

Végigolvastam a tizenhárom szerző a kérdést tizenhárom különböző szemszögből vizsgáló esszéjét, a következtetés pedig egyértelmű: szükség van az ökológiával kapcsolatos etikai normáink újragondolására, bár ezt a könyv elolvasása előtt sem vontam különösebben kétségbe – túl azon, hogy a kötetben szereplő írások alaposan elgondolkodtatják az olvasót, számomra már valamiféle irány is felsejlik a sorok mögött, hogy merre is kellene elindulni, így aztán mindenkinek bátran ajánlom, aki, a mindennapokból jól ismert környezetvédelmi politikai divatokon túl, komolyan akar foglalkozni a kérdéssel.

Mi végre?

A környezetünkért végül is mi magunk vagyunk a felelősek – mi magunk pedig ebben az értelemben a zsidó-görög-keresztény civilizációt jelenti. Így aztán a válasz amennyire egyszerű, annyira bonyolult: tartozunk ennyivel Istennek!

Természet és felelősség; A környezeti etika és nevelés filozófiai alapjai. Szerkesztette Szécsi Gábor, Tóth I. János. Gondolat Kiadó, Budapest, 2020