Én e húsvét reggelen…

A húsvétot követő napnak a keresztény egyházban nincs különösebb jelentősége, profán emberi örömök, főleg gyerekek s fiatalok ünnepe. A vízbevető hétfőhöz fűződő népszokások, hagyományok lassan már kuriózum számba mennek, nem természetes velejárói egy közösség életének, csak megszervezik, mint egy színházi előadást. Mégis vannak az életben olyan apró szigetek, a hagyományőrzésnek, a szokásoknak olyan spontán átörökítései, amik megmelengethetik a szívünket.

Fotó: Családi archívum

Teljesen mindegy volt, hogy boldogemlékezetű Májay Endre tiszteletes mikor érkezett meglocsolni a szép Mancikát, vagyis édesanyánkat és minket a két kis- idővel pedig nagyleányt, a nővéremet és engem, köszönés nélkül kezdett bele: „Én e húsvét reggelen, itt az utcaszegleten…” És szépen csengő, erős hangja, amit előtte való nap is megcsodálhattunk, amint betöltötte a templomot, a mi otthonunk falai között visszhangzott. Olyan átéléssel szavalta a verset, hogy szemünk előtt évről évre megelevenedett a kis, tarka tapsifüles, amelyet követve – merthogy „ide szaladt be a nyúl” – , eljutott hozzánk Bandi bácsi. Hogy mennyire komolyan vette, amit mondott, az abból vált számomra nyilvánvalóvá, hogy mikor odaért a versben, hogy „meglocsolom nagymamát”, mintegy bocsánatkérően nézett korán elárvult anyánkra, a hangja is kissé fátyolos lett, de rögtön derűsre váltott, mert az következett, hogy „meg a jó édesanyát”. Nyilván a végén ránk is sor került: „a kislányoknak szép hajára kilocsolom kölnimet, kiöntöm a szívemet,” – itt éreztük, hogy Bandi bácsi szíve minden melege felénk árad – „s így kívánok mindnyájuknak kellemes, szép ünnepet” ért véget a vers és a varázslat. Évtizedek teltek el már azóta, hogy utoljára hullott szép hajamra Májay tiszteletes finom kölnije, de csak most, e sorok írása közben merült fel bennem a kérdés: vajon hány hívét látogatta meg húsvéthétfőn, vajon hány helyen mondta el ugyanezt a verset ugyanígy? Hány nagymama, jó édesanya és szép hajú leánykagyermek hajára szórta az illatos vizet? Azon viszont már gyerekként is elgondolkodtam, hogy kissé pontatlan a kijelentés, hiszen húsvét előző nap volt, locsolni vízbevető hétfőn jönnek a bácsik, s főleg a fiúk. Csak nem tartott tegnap reggeltől máig az a nyuszikövetés?!

Bandi bácsi locsolóversét sok éven keresztül, ugyan évente csak egyszer, de minden évben hallottam, magaménak éreztem teljesen, s így természetes, hogy a fiaimnak is megtanítottam.

Mióta a világjárvány része lett az életünknek, a nagyfiam ugyanolyan sűrűn meglátogat, mint korábban tette, csak éppen nem jön be a házba, hanem a teraszon, betartva szigorúan a másfél, sőt két méter távolságot beszéljük meg a világ s a magunk dolgait. Néha eljön az egész család, az apró unokák is beleszoktak ebbe a helyzetbe. Ma a nagyfiam s a kisfia eljönnek képletesen meglocsolni engem, a jó édesanyát és nagymamát egy személyben (kislány sajnos már rég nincs ennél a háznál). És pár napja kiderült, hogy a két és fél éves kisfiúnak az édesapja megtanította azokat a régi sorokat. Állítólag nagyon szépen, hibátlanul el tudja mondani. Ha akarja. De nem mindig akarja. Nagyon szeretném, ha akarná, bár nem biztos, hogy sírás nélkül végig bírom hallgatni. A legszebbre sikerült piros tojást mindenesetre neki tartogatom.