Ezeréves csoda részese – a Magyar Állami Népi Együttes V.

Lisztes László énekművész (bariton) a Magyar Állami Népi Együttes tagjaként a második „aranykorszaknak” volt résztvevője és tanúja. 1972-ben lépett be az együttesbe, ahol 1985-ig, a kórus megszűnéséig énekelt.

Az Együttes énekkarát Pászti Miklós vezényli (Lisztes László a férfikar bal oldalán) Forrás: Wikipédia

Bizonyított zeneszerzőként is, Arezzóban zeneszerzői nagydíjat nyert a Janus Pannonius verseire írt Precatio pro Pace (Könyörgés a békéért) című művével. Ennek is köszönhette felvételét az együtteshez, először 1950-ben. A munkamegosztásban Csenki Imre volt a zenei vezető, Gulyás László a zenekarral, Baross Gábor az énekkarral és a zenekarral foglalkozott, Pászti pedig szolfézs-korrepetitori feladatokat kapott. Viszont gyakran kellett karmesterként beugrania Csenki Imre helyett. A megalakulás évében, Prágában a teljes zenei együttest vezényelte a 23 éves karnagy, nagy sikerrel. Csenkit az új kolléga eredményei féltékennyé tették: bizony két dudás nem fért meg egy csárdában, így 1954-ben megváltak Pásztitól.

1964-ben került ismét az együtteshez, s nyolc évre rá már én is dolgozhattam vele. A műsoraink gerincét az együttes jellegzetes művei, mint a leghíresebb Ecseri lakodalmas, valamint a Muzsikáló tájak, Tiszán innen, Dunán túl, Magyar századok, Utak, Táncra, muzsikára és Hétszínvirág alkották. Kodály majdnem összes vegyeskari darabját énekeltük. Bartók művei közül gyakran elhangzott a Négy szlovák népdal vagy a Magyar népdalok-vegyeskarra.

Pászti elévülhetetlen érdeme, hogy lényegesen bővítette a megörökölt repertoárt. Ennek praktikus oka is volt, hiszen mindenki eleve jól megtanulta és kívülről tudta a darabokat, amelyeket egy-két próbával kiválóan előadhattunk akármikor. Így rengeteg szabadidőnk maradt, amit részben új művek tanulásával töltöttünk. Ezek közé sorolhatom Sztravinszkij Menyegzőjét, Händel Messiását, Mozart Requiemjét és Bach János Passióját, de még folytathatnám. A kitűnő karnagy-pedagógus, Sztojanovits Adrienne szervezésében akkor élték fénykorukat a Zeneakadémia ifjúsági előadásai Lukin László, Forrai Miklós és Varga Károly szakavatott közreműködésével. Minket is gyakran meghívtak, s igényes darabokkal léptünk fel. Emellett számos rádió- és lemezfelvételt készítettek velünk, s a korunk zenéje sorozatból is részt vállaltunk.

Az együttes énekkarát Pászti Miklós vezényli (Lisztes László a férfikar bal oldalán)
Fotó: Lisztes. László. archívuma

Pászti mellett más kiváló dirigenssel is dolgozhattunk. Az együttes krónikái többnyire Daróci Bárdos Tamás nevét emelik ki. A rendkívül népszerű és tehetséges zeneszerző a népzene bűvöletében élt, és sok művet írt az együttesnek is. 1976-ban az Értől az óceánig című Ady-esthez is ő szerezte a zenét. Lantos Rezsőről, akivel baráti viszonyt ápolhattam, már keveset beszélnek. Pedig a kórusmozgalom meghatározó személyisége volt, s 1957-től két évtizeden át dolgozott az együttesnél. Ezzel párhuzamosan – feleségével, Lantos Edittel – a KISZ Központi Művészegyüttes Központi Énekkarát is vezette. Nálunk elsősorban a zenekarral foglalkozott, de az énekkart is gyakran vezényelte. Nagyon szerette mindenki, ezt különleges zeneformáló képességének köszönhette. Fiatalon hunyt el, 1977-ben. Bíró Attila, Lantos halála után került hozzánk. A Fővárosi Operettszínház fénykorában – igen fiatalon, korrepetitorként, majd karmesterként – dolgozott az intézményben, zeneszerzői tevékenysége is jelentős volt. Nagy formátumú, rendkívül vidám embernek ismertük meg, a magyarországi és külföldi turnékra is elkísért minket.

Külföldi útjaink során az adott ország zenekultúrájából vett művel is készültünk. Görögországba például a „haszapikot” énekelt táncot tűztük műsorra. Megjegyzem, a darab kísértetiesen hasonlított Mozart „nagy” g-moll szimfóniájának bevezető dallamára. Párizsban Yves Montand egyik híres sanzonjának feldolgozását adtuk elő cigányzenekari kísérettel. Gyakran kaptam szólófeladatokat is, többek között Balázs Árpád egyik művének szólójával bíztak meg, s az 1973-as csehszlovák turnén pedig egy helyi darabban is számítottak rám. Precízen megtanultam a szöveget, de azóta sem tudom eldönteni, hogy csehül, szlovákul vagy morvául énekeltem. Meglehet, a közönség sem. A külföldi turnék sokszor elég fárasztóak voltak. Erre jó példa, amikor 1974-ben hat hetet töltöttünk Párizsban, s néhány napra elmentünk az óceánparti Vannes-ba és Nantes-ba. Impresszáriónk – neve maradjon homályban – mérhetetlenül spórolós volt. Buszainknak nem finanszírozta az autópályadíjat: nagy forgalomban a mellékutakon, tizenöt óra alatt tettük meg az ötszáz kilométeres távot. Természetesen félórás késéssel zuhantunk be a színházterembe, ahol még az ülések között, a földön is ültek. Fergeteges sikert arattunk, majd pihenőre tértünk volna, mikor is a szervezők jelezték, hogy reggel négykor indulunk vissza, mivel a férfikar a fővárosi Palais des Congrès-ban lép fel egy jótékonysági koncerten. Talán az út végét már autópályán tehettük meg, mert ugyanazon az esten Gilbert Bécaud, Juliette Greco és a fiatal Richard Clayderman szerepeltek, s kínos lett volna a lemaradásunk. Halálosan fáradtak voltunk, de ebből a közönség semmit nem vett észre.

Az együttesben úgy éreztük magunkat, mint egy családban. Amikor valaki bekerült a „csapatba”, egy idősebb kolléga körbevezette, és mindenkinek bemutatta. Két hete voltam még csak az együttes tagja, amikor egy szünetben Rábai Micu bácsi utánam szólt: – Lacikám, próba után gyere be hozzám, hadd ismerjelek meg! – mondta. Én pedig majd elájultam… A szabadságról visszatérőt mindenki, táncosok és énekesek örömmel fogadták, a zenészek távolságtartóbbnak mutatkoztak. Pászti nemcsak kiváló zenész volt, de jó pedagógusként közösséget is formált. Karnagyként mindig világos volt művészi szándéka, kezével mesélve pontosan jelezte, s tekintetével adott nyomatékot. Fegyelmet tartott, amikor kellett, szigorral, amikor kellett, humorral. Elve volt, hogy belülről hozza ki az adott mű tartalmát: küllemünkben is azonosuljunk feladatunkkal. Igen, számos hangverseny ellentmondása, amikor énekesek fakó arccal énekelnek a legnagyobb örömről. Ez nonszensz, ha az ember nem érzi a kottában leírtakat, a szerző szándékát, az magát is és a közönséget is becsapja.

Pászti Miklós az utolsó időszakban megtisztelt barátságával, s megkért, hogy síremlékét a Farkasréti temetőben, a kettős kopjafát én faragjam, és e kérését az 1989-ben bekövetkezett halálakor, felesége és lánya is megerősítette.

Pászti Miklós és felesége, Szőcs Gizella síremléke a Farkasréti temetőben Pászti Miklós kopjafáját Lisztes László faragta
Fotó: Lisztes László archívuma

Az együttes felett a sötét felhők már – Rábai Miklós halálával – 1974-ben gyülekeztek, helyét többen próbálták betölteni, de a nagy előd művészeti vezetési szintjét nem tudták elérni. A „második aranykor”, ha botladozva is, 1985-ig tartott, s amikor az új szelek fújdogáltak, világossá vált, hogy az akkori együttesvezető, Tímár Sándor koncepciójába már nem illünk bele. Ekkor számunkra mentsvárul szolgált, hogy Pászti megalakította 1985-ben a Magyar Állami Énekkart (mai nevén Nemzeti Énekkart), így negyvenketten alapító tagok lettünk az új kórusban. A létrehozásánál egy kikötés volt, hogy a tagoknak szükség szerint vissza kell járni az együttesbe. Az 1987-es amerikai turné volt az utolsó együttműködésünk, később másokkal töltötték be szerepünket, ezt azóta is fájlalom. Új posztomon nagyon szép feladatok vártak ránk, 1986-ban, már a kezdetén Doráti Antal dirigálásával vittük sikerre Beethoven remekművét, a Missa Solemnist. Negyvenöt év szakmai múlttal a hátam mögött, fantasztikus sikerekkel, élményekkel gazdagon; ma is azt érzem, hogy az első tizenöt évben voltam „otthon”.