Ezeréves csoda részese – a Magyar Állami Népi Együttes IV.

A Magyar Állami Népi Együttes útjai során Japánba is eljutott. Erdélyi Tibor, az együttes egykori táncosa, Sárosi Bálint népzenekutató és Gera Attila fúvós emlékezik vissza az utazásra.

Fotó: Erdélyi Tibor archívuma

A népzenekutató több mint három évtized távlatából így emlékezik az ottlétre: „Furcsa módon Japánban a Kodály-módszert csak egy szűk réteg, a cigányzenét viszont a nagyközönség is ismerte. Szapporóban rendezték az előadást, angolul mondtam el bevezetőmet, s azt fordították japánra. Nem vallottam szégyent a zenekarral, sikerült úgy bemutatnom őket, hogy nem is engedték le sokáig a művészeket a színpadról. Kértem Berkiéket, hogy az első számmal adják meg az est hangulatát, amit meg is tettek. A közönség »felébredt«, s mikor már oldott volt a hangulat, megemlítettem a publikumnak, hogy adjanak egy zenei témát, amire a magyar művészek improvizálnának.

Ez szokatlan volt számukra, így magam fütyültem egy egyszerű dallamot: a Megfogtam egy szúnyogot. A zenekar ismét beleadott apait-anyait. A következő téma Liszt II. Magyar rapszódiájának kezdete volt, amit megint briliánsan interpretáltak. Utólag visszaemlékezve, kiváló zenészek voltak, éttermi muzsikusként edződtek, s az állami népi együttesben pedig művészetük csúcsára jutottak. Ismerték a színpadi szereplés fortélyait, s tudtak bánni a közönséggel. A bemutatkozást követően a zenekar bejárta egész Japánt, s mindenütt sikert arattak.”

Gera Attila, a Magyar Állami Népi Együttes zenekarának a fúvósművésze 1998-ban került a társulathoz, s 2000-ben a Japánba utazó csapat tagja lehetett. Életének meghatározó élményére így emlékezik:

„Fiatal, pályakezdő népzenészként lehettem egy nagyszabású turné részese, mintegy bedobtak a mély vízbe. Akkoriban az együtteshez három zenekar – két népi, a Galga zenekar és a Major zenekar s egy cigánybanda – tartozott. Jómagam a Major zenekarban játszottam, s akkor csatlakozott hozzánk egy nagyon tehetséges ifjú muzsikus, Pál István Szalonna, aki később a népi együttes egyik meghatározó tagjává vált. Félszázan vettünk részt a műsorsorozaton, a kint töltött több mint három hét alatt tizenhat előadáson léptünk fel, s szinte az egész szigetországot bejártuk északtól délig.

A zenészek tudtak bánni a japán közönséggel is
Fotó: Erdélyi Tibor archívuma

Feszített volt a program, természetesen a legnagyobb városokban mindenütt megfordultunk, de regionális kulturális központokban is bemutatkoztunk. A repertoáron a Táncos magyarok című produkció szerepelt: ez a tánctörténeti összeállítás a historikus táncoktól kezdve mutatta be kultúránkat, s az utolsó részben a táncházmozgalom is modern formában kapott helyet. Szívesen emlékszem a déli szigeteken való utunkra, hiszen számos helyszínen nemcsak magyarok nem fordultak meg addig, de a külföldiek is »fehér hollónak« számítottak. A fogadtatás mindenütt példás volt, hiszen a magyar és a japán kultúra között sok a közös vonás. Ráadásul számos magyar művész már megalapozta a magyar néptánc és népzene hírnevét, így nyitott kapuk vártak minket. Igen, jutalomjáték volt ottlétünk mindannyiunk számára, ráadásul személy szerint nem csak zenészként állhattam helyt. Ennek előzménye, hogy korábban a békéscsabai Balassi Táncegyüttes tagja voltam, s mikor Sebő Ferencben, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjében ez tudatosult, egy számban táncolnom is kellett, majd fogtam a tárogatót, s visszaváltoztam zenésszé.”

Erdélyi Tibor korábbi visszaemlékezését itt olvashatják.