A rossz házasságon Walt Whitmanen át az agyvérzéses békáig

A félelemkeltés nagymestereként számon tartott Stephen King legújabb kötete, a Minél véresebb négy rövidebb terjedelmű írást tartalmaz. A nyitó novella bemutatja, hogy egy szokatlan körülmények között használt mobiletelefon mennyiben alakíthatja át a dolgok mintázatát, amit közönségesen – és kissé talán könnyelműen – csak úgy emlegetünk: hétköznapi valóság. A sikerültebb kisregény pedig nem csupán az alkotói folyamatba enged bepillantást, de morális kérdéseket is felvet: mekkora ár nem túl magas a sikerért? Ha átléptünk egy határt, vajon kinek tartozunk érte felelősséggel, és a túlkapás csökkenti-e az általunk létrehozott mű értékét? A gyűjtemény igazolja, hogy a szerző a horror mellett más műfajokban is otthonosan mozog, és azt is, hogy alkotókedve hetvenedik életévén túl töretlen.

USA-CLOWNS/KING Fotó: Mike Segar

Stephen King nevének hallatán a legtöbben alighanem a horrorra asszociálnak, nem is alaptalanul – csakhogy több olyan műve is van, amelynek központjában távolról sem a gonosz előretörése áll. (Az Állj mellém végső soron a barátságról és a felnőtté válásról szól, A remény rabjai pedig az idő hatalmáról, s annak a terveket valóra váltó, s személyiséget átformáló hatásáról mesél.)

Kinget emellett a monumentális – saját szavaival: „irodalmi elefantiázisban” szenvedő –, nem ritkán túlírt művek szerzőjeként szokták számon tartani, és ha például a Végítélet, az Az, vagy A bura alatt terjedelmét nézzük, nehéz vitába szállni e megállapítással.

Csakhogy munkássága során a rövidebb formákat sem hanyagolta el: első novelláskötete az Amerikában 1978-ban megjelent Éjszakai műszak volt, melyet aztán bő féltucatnyi hasonló válogatás követett. A Minél véresebb ezek sorába illeszthető: két novellát és két kisregényt tartalmaz.

Lássuk tehát, mit kínál a nyolcadik ikszben járó mester, csaknem hetven, zömében magyarul is olvasható könyv után?

A Mr. Harrigan telefonja egy titokzatos öregember, és egy Craig nevű kissrác barátságának történetét tárja elénk.

A vidékre visszavonult Mr. Harrigan felfigyel rá, hogy Craig kitűnő felolvasó, ezért felkéri: mostantól ne csak a templomban hallassa a hangját, járjon el hozzá, olvasson fel neki – természetesen nem kívánja ingyen. Craig elfogadja az ajánlatot, és a két eltérő életkorú, más-más tapasztalatú figura kapcsolata elmélyül.

A kissrác olyan – a modern világban immár mindennaposnak számító – vívmányok használatával ismerteti meg munkaadóját, mint a mobiltelefon és az internet, az pedig a maga életfelfogásáról mesél neki. Aztán kiderül, hogy kíméletlen üzletemberként szerezte a vagyonát – olyan fickó volt, akit senki sem szeretne ellenségnek.

Aztán egy napon Mr. Harrigan távozik az élők sorából, és amikor koporsóba teszik, öltönyének zsebében ott az ifjú segítőjétől kapott mobil. Az összezavarodott Craig pedig – anélkül, hogy átgondolná, mit tesz – felhívja a férfi készülékét, és ezzel kezdetét veszi a cselekmény lényegi részét adó események sora...

A kötet nyitó darabja tehát arról mesél, hogy a technikai eszközök mennyire átformálják – formálhatják – a környezetünket és a hétköznapjainkat.

„Azt hiszem, a huszonegyedik században a telefonunk a jegygyűrű, ami a világhoz köt bennünket. Ha így van, akkor ez rossz házasság”, szól Craig konklúziója.

Stephen King négy írást tartalmazó kötetének borítója
Fotó: Európa Kiadó

A Chuck élete három részből álló minitörténet-füzér, amelynek darabjai fordított sorrendben követik egymást.

A nyitó epizódban (amely a kronológiai rendet tekintve az utolsó) városszerte rejtélyes plakátok tünedeznek fel, rajtuk egy átlagosnak mondható, fiatal férfi képe, és egy semmitmondó felirat: „Charles Krantz. 39 remek év! Köszönjük, Chuck!” És miközben a társadalom és a civilizáció – az apokaliptikus történetekből ismerős jelenetek közepette – széthullik, a Krantzot éltető plakátok és híradások száma egyre szaporodik.

De vajon ki ez a teljességgel átlagosnak látszó banki dolgozó, és mi köze a bekezdésről bekezdésre közelebb érő katasztrófához? A választ vétek volna elárulni, mindenesetre a kötet egyik legjobban sikerült – az egyén és a külvilág viszonyát taglaló – írásáról van szó: kompozíciója formabontó, tartalma szívhez szóló, hangja összességében meleg és barátságos.

A szépirodalmi kapcsolódási pontokat számon tartó olvasók pedig örömmel nyugtázhatják, hogy Walt Whitman Ének magamról című költeményéből származó sor – „Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem” – az 1856-ban íródott, szélesen hömpölygő, mára többszörösen klasszikussá vált prózaversen kívül is szerephez jutott.

A Minél véresebb a kötet legterjedelmesebb írása.

A cím az amerikai tévéhíradók médiakeselyűinek szerkesztési gyakorlatára utal: „Minél véresebb, annál híresebb” (vagyis: minél több benne a vér, annál nagyobb érdeklődésre tarthat számot az anyag); főszereplője pedig a Bill Hodges-trilógiában színre lépett, s a 2018-as A kívülállóban is szereplő Holly Gibney.

A hölgy e történetben a Billtől örökölt magánnyomozó irodát vezeti. A cég alapvetően csendes ügyek megoldására szakosodott, ám miután Holly – egy terrorcselekményről szóló híradás láttán – felkavaró következtetésre jut, e nyugalom szertefoszlik.

A Minél véresebb kissé túlírt, de nem ez a legfőbb probléma vele. Sokkal inkább az, hogy tulajdonképpen A kívülálló folytatása, csakhogy annál kevésbé érdekfeszítő, ráadásul ami a lényeget – vagyis az antagonista figuráját – illeti, szinte semmiféle újdonsággal nem szolgál az előzménytörténethez képest.

Annál többet tudunk meg Holly személyi hátteréről. Csakhogy százötven oldal érdemi kitöltéséhez – no meg egy valóban izgalmas, fordulatos történethez – azért mégiscsak több kellett volna.

Akit viszont érdekel a családi konfliktusok részletes taglalása, ilyen és ehhez hasonló megállapításokkal találkozhat: „A szeretet egyszerre ajándék és egy lánc, mindkét végén bilinccsel”.

A kötetet záró A patkány ismét teljesen rendben van: egy Drew Larson nevű novellistáról mesél, aki – életében először – végre közel kerül ahhoz, hogy ne csak elkezdjen, de be is fejezzen egy regényt.

Ahhoz azonban, hogy papírra vesse – pardon: számítógépbe pötyögje – a Bitter River című westernt, el kell vonulnia a családjától egy e célra választott erdei faházba.

Igen ám, csakhogy útközben összeszed egy csúnya megfázást, és a tetejébe egy pusztítónak ígérkező vihar indul meg az erdő felé. Drew tehát cseppet sem nyugodt körülmények között találkozik a címben megjelölt rágcsálóval, aki első hallásra ártalmatlannak tűnő, ám mégiscsak furcsa – ráadásul különféle világirodalmi alkotásokból ismerős – alkut kínál neki...

Kingnél nem ritka, hogy képzelt kollégái, vagyis általa teremtett írók szerepelnek a műveiben. Ilyenkor a mesterség művelésének praktikus részleteiről, a kreatív folyamat futásáról is megoszt ezt-az az olvasóival, e könyvei tehát az alkotótevékenység iránt érdeklődők számára – az élvezeti értéken túl – gyakorlati haszonnal is bírhatnak.

Mindez A patkányra is áll, de azon túl, hogy motivációt lehet meríteni belőle, másra is alkalmas: a nyelvi megoldások – melyekkel King demonstrálja, mennyire jó abban, aminek hosszú, sikerekben gazdag karrierjét köszönheti – egyszerre ötletesek és szórakoztatóak.

Amikor a fiktív szerző, Drew eltöpreng, hogyan fogalmazza meg, hogy egyik szereplője nem a legfényesebb elme – talán úgy, hogy nem ő volt a legokosabb gyerek az osztályban? –, a valódi három javaslattal siet a segítségére: „Szendvicshiányos piknik. […] Csak hab, semmi sör. […] Buta, mint egy agyvérzéses béka.”

A kisregény – Stephen King saját definíciója szerint: gonosz mese – egy elgondolkodtató erkölcsi dilemmát is felvet: mekkora ár nem túl magas a sikerért? Ha átléptünk egy határt, vajon kinek tartozunk érte felelősséggel, és a túlkapás csökkenti-e az általunk létrehozott mű értékét?

Ami azt illeti, Drew nem talál választ e kérdésekre, de ebből még nem következik, hogy az olvasó sem lelhet rá a feleletre.

A Minél véresebb igazolja, hogy Stephen King nem csupán horrort tud írni, és rövidebb terjedelemben is képes élvezetes, emlékezetes történeteket elmesélni. Továbbá cáfolja, hogy kifulladóban lenne, s hogy immár ne lenne mondandója. Épp ellenkezőleg: a jelek szerint alkotókedve hetvenedik életévén túl töretlen, munkabírása pedig elismerésre méltó.

Aligha túlzás, hogy napjainkban másodvirágzását éli – és nem csupán Walt Whitman mondhatja el magáról, hogy sokaságok vannak benne, de ő is.

Stephen King: Minél véresebb. Európa, Budapest, 2021