Gyilkos kortársaink

A különféle szörnyek régóta velünk vannak a szfinxtől kezdve a sárkányokon át a vámpírokig és zombikig. De vajon mivel magyarázható, hogy az ember nem szabadul a maga teremtette rémektől?

Szelfi a San Diegó-i Nemzetközi Képregény-találkozón. Határátlépések Fotó: Jesse Grant Forrás: Getty Images

A Medúzáról szóló ókori görög mítosz, a Dracula című regény, valamint a Terminátor – A halálosztó című film elsőre meglehetősen különböznek. Mégis van valami, ami összeköti őket: mindhárom egy-egy félelmetes lényt mutat be – egy szörnyet. Ezek között lehetnek olyanok, amelyeket valamely földi halandó alkotott. Talán Mary Shelley regényhőse – a nagyravágyásában túlságosan messzire merészkedő tudós, Victor Frankenstein teremtménye – a legismertebb (akit olykor szintén Frankenstein névvel illetnek, tévesen, merthogy eredetileg nincs neve).

De akadnak olyan lények is, amelyek egykor közönséges, hétköznapi személyek voltak, csakhogy maguk mögött hagyták ezt az állapotot, hogy valami egészen más váljon belőlük – élőhalott (vámpír vagy zombi), vagy a húsruháját levetett, a földi léttől szabadulni mégis képtelen entitás (kísértet).

És van még egy, meglehetősen népes csoportjuk: az embertől függetlenül létrejött alakoké. Leggyakrabban fenevadak, vagyis külsejükben és viselkedésükben állati jellegzetességeket hordozó bestiák – mint például a gyakran gigászi polipként ábrázolt Kraken, vagy King Kong, a Koponya-szigetről New York metropoliszába hurcolt óriás gorilla.

– A szörny másik megnevezése: monstrum. A szót a „monstrare” és „monere” igék gyökeréhez kötjük. Előbbi azt jelenti: „megmutat”, utóbbi pedig azt: „figyelmeztet”. Egy-egy ilyen figura tehát valamiféle veszélyre hívja fel a figyelmet, megjelenésével pedig demonstrálja, azaz láthatóvá teszi, miféle veszélyekről van szó – igazít el bennünket Limpár Ildikó, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója, a közelmúltban megjelent, Rémesen népszerű – Szörnyek a populáris kultúrában című tanulmánykötet szerkesztője. – A szörnyek ugyanakkor nem pusztán a fenyegető, taszító, de a vágyott, vonzó megjelenítői is lehetnek. Emellett gyakran kapcsolódnak valamilyen tabuhoz, határátlépéshez.

A legfontosabb jellemző, amelynek alapján a kortárs szakirodalom megállapítja, hogy egy-egy lény esetében monstrumról van-e szó, nem valamely belső – erkölcsi – tulajdonság, inkább külső, formai szempont.

A monstrum ugyanis minden esetben hibrid, vagyis keverék lény, két vagy több össze nem tartozó terület ismertetőjegyeit viseli magán.

A griffmadár alakjában egy földi és egy égi állat – az oroszlán és a sas – olvad össze; az emberi és az állati vegyüléséből jött létre az ókori egyiptomi szfinx – egy emberfejű, oroszlántestű, sasszárnyakat viselő lény –, vagy a görög mitológia embertestű, bikafejű kreatúrája, a krétai labirintus mélyén rejtőző Minótaurosz. Az eleven és a halott egyesülése vámpírt vagy zombit eredményez. Ember és gép találkozásából általában kiborg (kibernetikus organizmus, vagyis biológiai aggyal irányított, egyszerű robot) vagy android (az ember megjelenését és viselkedését utánozó, emberszerű robot) jön létre. A szóba jöhető területek száma ugyanakkor végtelen, gyakorlatilag bármi keveredhet bármivel – az alkotók fantáziájától és leleményességétől függően. E keverék lények elválaszthatatlanok a kortól, amelyben színre léptek, valamint a társadalmi és kulturális közegtől, amelyben életet kaptak.

Bram Stoker Dracula című könyve eredetileg 1897-ben látott napvilágot. Akkoriban a fél világ Nagy-Britannia fennhatósága alá tartozott, tehát a Nyugat gyarmatosította a tőle keletre eső országokat – de mi történik, ha visszájára fordul a folyamat, és érkezik valami Keletről, ami térdre kényszeríti és uralma alá hajtja a Nyugatot? A regény tehát a britek kolonizációval kapcsolatos aggodalmaira tapintott rá, megjelenésének idején részben ennek köszönhette, hogy népszerű lett.

Szelfi a San Diegó-i Nemzetközi Képregény-találkozón. Határátlépések
Fotó: Getty Images

Mára azonban átalakult a vámpír figurája: a vérszívó faj tagjai – Anne Rice Vámpírkrónikái, Stephenie Meyer Alkonyat sorozata, valamint­ számos természetfeletti románc után – túlnyomórészt kedvező megjelenésű, imponáló figurák.

Sokkal érzelmesebbek és jóval kevésbé kegyetlenek, mint időben távoli elődeik; eredményesen gyűjtik össze és sugározzák vissza mindazt a csillogást, amely a fogyasztói társadalomban egy kívülállónak juthat, így minden más szörnynél erőteljesebben képviselik a „vágyott, de az átlagember számára nem elérhető” kategóriát.

A félt, taszító, kerülendő jelenségek hordozói mára leginkább az élőhalottak csoportjának másik képviselői, a visszataszító, esetlen, csetlő-botló zombik lettek.

Persze tudni kell, hogy ugyanazon monstrum – mondjuk egy sárkány – egészen mást fejez ki egy ősi mítoszban, mint egy kortárs fantasyben.

– Az égig érő fa című magyar népmesében a lény a felső világhoz tartozik, tehát másik szférát testesít meg, és mert viharként is megjelenhet, e pusztító erejű természeti jelenségekkel kapcsolatos félelmeket is hordoz. Sárkányölő Szent György legendájában a gonoszt jelképezi, és azt a kihívást testesíti meg, amelyet a sátán, a bukott angyal intézett a világ teremtőjéhez és az erkölcsi rend megalkotójához, Istenhez. A Trónok harca című, népszerű könyv- és tévésorozatban pedig az emberek felett álló, közönséges halandók által kezelhetetlen, kontrollálhatatlan erő és hatalom jelképei, ugyanakkor az egyik központi karakter, Daenerys végzetének megtestesítői. Ő ugyanis úgy gondol e csaknem teljesen kihalt lények utolsó képviselőire, mint a gyermekeire, és minél közelebb érzi magát hozzájuk, annál kegyetlenebb lesz – vagyis maga is egyfajta sárkánnyá válik – mondja Limpár Ildikó.

De akadnak támogató monstrumok is. A Szólít a szörny című regény – és a belőle készült film – például egy ilyen kreatúráról szól, a Mocsárlény pedig abban lehet a befogadó segítségére, hogy az megértse: az ipari civilizáció és a fogyasztói szemlélet milyen súlyos károkat okozott a természetnek.

Limpár Ildikó szerint, ha onnan nézzük, hogy

a monstrumokat az emberek találták és találják ki, hogy szembenézzenek a félelmeikkel, fizikai megjelenést adjanak a megnevezhetetlennek, közelebb jussanak a felfoghatatlan megértéséhez, az elfogadhatatlan elfogadásához, valamennyi szörny segítő lény.

Ez magyarázza, miért nyúlunk vissza rendszeresen a figuráikhoz.

Hiszen míg a különféle történetekben a monstrumok tévednek az ember útjába, a valóságban az ember nem tud meglenni a szörnyei nélkül.

Növényi üzenetek

Patrick Ness magyarul is olvasható, 2016-ban megfilmesített könyve, a Szólít a szörny egy tizenkét éves kiskamasz, Conor, és egy megelevenedett, antropomorf tiszafa kapcsolatáról mesél. A rákbeteg édesanyja elvesztésétől rettegő fiú éjszakánként rémálmokat lát, ám egyszer csak megjelenik nála a lény, és felajánlja: megoszt vele három történetet, de a negyediket már Conornak kell elmesélnie. „Arról, amit eltitkolsz. Arról, amit álmodsz. Elmeséled a rémálmodat. A te igazságodat”, fogalmazza meg a feltételeit a monstrum, majd belekezd. A kiskamasz e történetek – és persze a szörny – segítségével végül képes szembenézni a rá váró traumával, és megküzdeni a bensőjét kitöltő dühhel és bűntudattal. A Mocsárlény egészen addig a Detective Comics egyik kevéssé ismert, kevéssé népszerű karaktere volt, amíg a kiadó Alan Moore-ra nem bízta kalandjainak írását. A képregényes körökben kisebb legendának számító alkotó a nyolcvanas években radikálisan újjáértelmezte, ezáltal máig tartó, új életre keltette a címszereplő figuráját – egy tragikus körülmények között elhunyt ember, Alec Holland tudatát és emlékeit befogadó növényi képződményt, a Zöld rettenthetetlen védelmezőjét. A képregény 2019-ben nálunk is megjelent. „Nagyon tetszett, hogy […] a természetvédelem ilyen fontos szerepet játszik benne, hogy nemcsak az embert, de a környezetet is meg kell védeni”, olvasható egy róla alkotott vélemény a moly.hu-n.