A belső ellenség
Hidán Csaba egyenruhájában, gyalogsági sapkával a fején oda-vissza sétál, miközben mesél. A háború végén az antanthatalmak és szövetségeseik nem foglalták el Budapestet, sem a magyar nagyvárosokat. Az osztrák–magyar hadsereg messze, idegen földön volt, amikor a gyalázatos fegyverszünetet megkötötték. 1918. november 3-án 13.20-kor Padovában, az olasz fronton saját parancsnokságuk az osztrák–magyar katonákkal letetette a fegyvert, holott a fegyverszünet csak másnap 15 órakor lépett érvénybe. November 1-jén egyébként Linder Béla, Károlyi későbbi hadügyminisztere már fegyverletételre szólította fel az osztrák–magyar katonaságot, pedig akkoriban még csupán – alkoholizmusa miatt – a hadseregből menesztett tiszt volt. Ilyen módon az antanterőknek bő egy napjuk volt, hogy foglyul ejtsenek több mint négyszázezer, zömében magyar katonát, akik közül több tízezren vesztették életüket a hadifogságban. Mi ez, ha nem hazaárulás? – teszi fel a kérdést Hidán Csaba.

Fotó: Zana Diána
A Károlyi-kormány puccs révén került hatalomra, majd kikiáltotta a népköztársaságot; a magyar nép nem választotta soha. Károlyi Mihály hadügyi biztosának jelentése alapján tudjuk, hogy 1918 decemberében még 1,1 millió ember volt fegyverben. Mégsem vezényelték őket a határra, hogy védjék a hazát, hogy megakadályozzák az idegen csapatok beözönlését a magyar területre, hanem siettek Belgrádba, hogy aláírják a konvenciót és önként lemondjanak a magyar területekről. Károlyi utasította a hadsereget, hogy vonuljon vissza és engedje be az ellenséget. Mi ez, ha nem hazaárulás? – hangzik el a kérdés másodszorra is.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!