Mi ez, ha nem hazaárulás?

Hidán Csaba sok olyan hiedelmet döntött már meg, amelyeket a történelemkönyvek a mai napig sulykolnak.

A Patrona Hungariae Általános Iskola, Gimnázium diákjai az I. világháborúról szóló előadás után Fotó: Zana Diána

A magyarság történelme kapcsán sajnos elég gyakran feltehetjük a kérdést, hogy mi számít hazaárulásnak, különös tekintettel az elmúlt bő száz esztendőre, egészen napjainkig. Azonban történt egy olyan hazaárulás az I. világháború végén, amely felülmúlt minden mást, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a történelmi Magyarország területének több mint kétharmadát (71,4 százalékot), és népességének közel kétharmadát (63,5 százalékot); termőföldjeinek, erdeinek, nyersanyaglelőhelyeinek, ipartelepeinek, vasúthálózatának és bankintézeteinek tetemes hányadát elveszítse. Románia nagyobb területet kapott, mint a megmaradt csonka ország egésze. A magyar történelem egyik legnagyobb hazaárulóját Károlyi Mihálynak hívták.

Hiteles történelemtanítás

A fenti kérdést többször felteszi Hidán Csaba László kolozsvári származású régész-történész, harcművészet-oktató, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola alapítója és működtetője is, miközben az I. világháború eseményeit, a trianoni békediktátum okait és előzményeit taglalja. Nem akármilyen módon: I. világháborús egyenruhában lép elő, pisztolyában vaktöltény van ugyan, mégis nagyot szól, amikor néhányat a levegőbe lő, majd a dermedt csendben hozzáfog:

„Mikor 1914 nyarán Szarajevóban eldördültek a gyilkos terrorista lövései, akkor senki nem gondolta még Európában, hogy ezek a lövések több mint négy évig visszhangzanak majd a csatatereken, addig soha nem látott bajt, nyomorúságot és gyászt hozva a kontinens népeire. S hogy még ennél is szörnyűbb békediktátumok fogják követni.”

Hidán Csaba sok olyan hiedelmet döntött már meg, amiket a történelemkönyvek a mai napig sulykolnak. Egyetemi oktatóként a hiteles történelemtanítás híve, amelyet – saját szavai szerint – csak magyar szívvel és szakmailag jól felkészülve lehet és szabad végezni. A honalapítástól egészen az 1956-os eseményekig minden korszak viseletét, eszközeit és fegyvereit használja; előadásain, harci bemutatói során ezeket viseli és mindig részletesen be is mutatja a hallgatóságnak. Mint mondja, I. világháborús felszerelésének legtöbb darabja valóban részt vett Erdély és Magyarország védelmében, hiszen egy felmenője viselte őket a Székely Hadosztály katonájaként. Az 1918-ban, Kratochvil Károly vezetésével megalakult hadosztály a hazaáruló Károlyi Mihály felszólítására sem volt hajlandó letenni a fegyvert. 2600-2700 tagja a végsőkig kitartott, és 1919. szeptember 16-án Siófokon csatlakozott a nemzeti hadsereghez.

A belső ellenség

Hidán Csaba egyenruhájában, gyalogsági sapkával a fején oda-vissza sétál, miközben mesél. A háború végén az antanthatalmak és szövetségeseik nem foglalták el Budapestet, sem a magyar nagyvárosokat. Az osztrák–magyar hadsereg messze, idegen földön volt, amikor a gyalázatos fegyverszünetet megkötötték. 1918. november 3-án 13.20-kor Padovában, az olasz fronton saját parancsnokságuk az osztrák–magyar katonákkal letetette a fegyvert, holott a fegyverszünet csak másnap 15 órakor lépett érvénybe. November 1-jén egyébként Linder Béla, Károlyi későbbi hadügyminisztere már fegyverletételre szólította fel az osztrák–magyar katonaságot, pedig akkoriban még csupán – alkoholizmusa miatt – a hadseregből menesztett tiszt volt. Ilyen módon az antanterőknek bő egy napjuk volt, hogy foglyul ejtsenek több mint négyszázezer, zömében magyar katonát, akik közül több tízezren vesztették életüket a hadifogságban. Mi ez, ha nem hazaárulás? – teszi fel a kérdést Hidán Csaba.

A Patrona Hungariae Általános Iskola, Gimnázium diákjai az I. világháborúról szóló előadás után
Fotó: Zana Diána

A Károlyi-kormány puccs révén került hatalomra, majd kikiáltotta a népköztársaságot; a magyar nép nem választotta soha. Károlyi Mihály hadügyi biztosának jelentése alapján tudjuk, hogy 1918 decemberében még 1,1 millió ember volt fegyverben. Mégsem vezényelték őket a határra, hogy védjék a hazát, hogy megakadályozzák az idegen csapatok beözönlését a magyar területre, hanem siettek Belgrádba, hogy aláírják a konvenciót és önként lemondjanak a magyar területekről. Károlyi utasította a hadsereget, hogy vonuljon vissza és engedje be az ellenséget. Mi ez, ha nem hazaárulás? – hangzik el a kérdés másodszorra is.

Létrehozták az első demarkációs vonalat, amelynek eredményeként Erdély és a Délvidék fele idegen kézre került. Amikor benyomultak a szerb és román csapatok, Károlyi kormánya utasítást adott, hogy a Magyar Királyi Államvasutak biztosítson különvonatot a román hadseregnek, amely elszállítja őket Erdély közepéig, hogy a december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlésen kinyilváníthassák Erdély Romániához csatolását. Mi ez, ha nem hazaárulás? – kérdi megint.

Eljöhet még az a kor

A téma fájdalmas ugyan, de az előadás páratlan. Hidán Csaba a bemutatói során – legyen szó a tatárjárásról, a végvári vitézekről vagy az 1848–49-es szabadságharcról – az ember szinte részesévé válik az eseményeknek; hallja a fegyverek csattogását, olyan történeteket, anekdotákat ismerhet meg, amelyek a történelemkönyvekből kimaradnak, megértheti a különböző magyar harci technikákat, amelyek olyan sokszor segítették népünket győzelemre az idők során.

A mai, értékvesztett világban megnyerni a fiatalságot az igaz, hiteles magyar történelem számára szinte lehetetlen vállalkozás. Hidán Csabának mégis rendre sikerül, hiszen az adott korosztályhoz igazodva vonja be őket az egyes történelmi eseményekbe, megalapozva az érdeklődésüket és táplálva az önazonosság-tudatukat. Egy ízben büszkén számolt be arról, hogy a szakképző intézetek tanulói abbahagyják a telefonjuk nyomkodását és a beszélgetést, az óra végén pedig odamennek hozzá érdeklődni.

Ahhoz pedig, hogy újra megszülethessen az a szellemiség és erkölcsiség, amely az I. világháború, Károlyi Mihály hazaárulása és a trianoni nemzetgyalázás előtt a Kárpát-hazára jellemző volt, olyan generációkat kell felnevelnünk, amelyek ismerik az igazi, hiteles magyar történelmet, ismerik és felnéznek múltunk kiemelkedő alakjaira, tisztában vannak a magyar nyelv egyedülállóságával és a magyar kultúra gazdagságával. Ha majd egyszer mindez természetes és magától értetődő lesz minden magyar embernek, akkor eljöhet még az a kor, amely a Kárpát-medence egységét jellemezte évszázadokon keresztül, ahol a különböző népek kölcsönösen elfogadták és tisztelték egymást.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=fvUVJx7iPnM&t=691s[/embed]