„Határon túli magyarok”, „külhoni magyarok”, „szórványmagyarság”, „tömbmagyarság”. Sokszor halljuk ezeket a kifejezéseket, de az elvont, nagy szavak mögött nem látjuk az egyes embert, az egyes magyart. Nem látunk arcokat, életeket, sorsokat. És nincs mit szépíteni ezen: pozitív vagy negatív előítéletek alapján gondolkodunk róluk, magunkról – mint általában az emberekről. Mindent hallottam már a határon túli magyarokról, és annak az ellenkezőjét is. Bizonyára van, aki azt képzeli, hogy mindnyájan székelykapus házakban laknak, népviseletben, rakott szoknyában járnak jógaórákra és szabadidejükben csipkét hímeznek, a férfiak meg kopjafákat faragnak; vagy már kevésbé magyarok, „románok”, „ukránok”, illetve nem, ők az igazi magyarok, magyarabbak a magyarországiaknál. Igen, ilyenek is vannak közöttük meg olyanok is, mint ahogyan mindenféle más ember is. Aki végképp leszámolna a sztereotípiákkal, és megnézné, hogy milyenek is vagyunk mi, magyarok, az feltétlenül nézze meg a Minden magyar számít! című szabadtéri kiállítást, melyen egy nagyobb merítésből 35 véletlenszerűen kiválasztott belhoni és külhoni magyar látható. Tehát nemcsak határon túliakat láthatunk, hanem határon belülieket is, mert a kiállítás szervezői, a Magyar Patrióták Közössége szerint nincs különbség magyar és magyar között. A Kárpát-medence arcai alcímet viselő, ingyenesen látogatható kiállítás vezérgondolata szerint éljünk bár a trianoni határ innenső vagy túlsó oldalán, mi, magyarok nem különbözünk egymástól, éppen ezért az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai, a drávaközi és a muravidéki fotóalanyok együtt szerepelnek a magyarországiakkal, hisz nincs „másodosztályú magyarság”.
Kultúrsokkot senki sem fog kapni, hisz ugyanolyan magyarok laknak Kárpát-medence-szerte, mint Óbecsén vagy Köveskálon, Vácott vagy Brassóban. Ezeken a portrékon mindennapi, hús-vér embereket láthatunk.
Van köztük beregszászi mezőgazdász, péterrévei varrónő, menyasszonyi ruhatervező, palicsi néptáncoktató, makkosjánosi rádiós hírszerkesztő, tornaljai fafaragó, lendvai gimnazista, nagyidai hagyományos népi kultúrmenedzser és Heves megyei, mezőszemerei tanár, de jászberényi óvodás is.

Az a közös bennük, hogy mind magyarok, a mesterséges határok esetlegességén és a trianoni diktátum miatt tehetjük csak nevük elé a „határon túli” jelzőt, különben értelmezhetetlen lenne ez a megkülönböztetés.