Örülök annak, hogy nemrég ráakadtam egy izgalmas női metálcsapatra, akik valahol a thrash metal és a black-death metal határmezsgyéin kalandoznak markáns arculattal és brutális energiával. A brazil Nervosa ez. A zenészlét dinamikája világszerte úgy alakult az ismert történelem folyamán, hogy megélésére, pontosabban túlélésére inkább férfiemberek voltak alkalmasak. Nem mintha ne lettek volna minden korban ünnepelt énekesnő, vagy női hangszeresek, de valljuk be, nehéz elképzelni az elmúlt pár ezer év idővonalának bármelyik szakaszán, hogy egy ifjú hölgy végiglovagolja egy kobozzal a hátán fél Európát (fegyveres kíséret nélkül), és életben is marad. Napjaink békés, boldog, s főképp biztonságos világában bárki könnyedén lebonyolít egy világ körüli turnét az épségét és jószágait védő, állig fölfegyverzett zsoldosok nélkül, épp csak menedzserre, szervezőre, technikusra, sofőrre, könyvelőre, öltöztetőre, masszőrre, pszichiáterre és dietetikusra van szüksége, mégis, bármily meglepő, a zenekarok többsége ma is férfiakból áll. Nem a megszámlálhatatlan szólistáról, s nem is zenekarok hölgytagjairól beszélek, hanem nőkből álló zenekarokról.
Ennek számos oka lehet a turnébuszok és backstage-ek sokszor minden alkalmazkodókészséget és alázatot próbára tevő légkörétől egy adott társadalomlélektani helyzetig – rossz szokásomhoz híven megmaradok a puszta fölvetésnél, s az okokon való töprengést az olvasóinkra bízom. Meg egyszerűen csak örülök annak, hogy nemrég ráakadtam egy izgalmas női metálcsapatra, a brazil Nervosára, akik valahol a thrash metal és a black-death metal határmezsgyéin kalandoznak markáns arculattal és brutális energiával.
Ha Brazília és metál, akkor nyilván mindenki a Sepulturára gondol – ha belefülelünk a Nervosa idei, szám szerint negyedik, Perpetual Chaos című albumába, picit lejjebb pillanthatunk a jéghegy csúcsánál, legalábbis, ami az a második vonalbeli, régimódi thrash metalt illeti. Ne várjunk különösebben virtuóz megoldásokat, itt az a zsigeri ösztönösség dominál, ami bátran összefüggésbe hozható olyan, kultikussá vált csapatok munkásságával, mint a Venom vagy akár a Napalm Death. Nervosát hallgatni bűnös élvezet: a hangzás koszos – néha azért, mert ilyet akartak, néha meg azért, mert így sikerült –, a dobok brutálisan szét vannak püfölve, a basszusgitáros-frontasszony pedig minden női gyöngédséget mellőzve ordít és hörög, vagy néha a változatosság kedvéért boszorkás gonoszsággal sikoltozik. A Nervosa egyik erőssége a tagadhatatlan és hiteles manírnélküliség mellett a dübörgő ritmusszekció – a középtempós odacsapások mellett a kétlábgépes pörgetéseket is jól bírják. A gitár is a helyén van, főleg, amíg csak ritmushangszerként teljesít, a szólók ellenben, hiába próbálják változatosan effektezni szegényeket, körülbelül annyira fantáziadúsak, mint a Tankcsapda első lemezén – szerepük inkább a tértöltés, mintsem a valódi örömszerzés. De jó dalokban, jól elhelyezve a kevés is nagyot üthet, mint talán az egész album legjobb dalában, a People of the Abyssban.
