És akkor visszatérve A kettészakadt kritika című esszére: a szöveg első megjelenésekor (Magyar művészet 2020/1) már lelkesen írtam róla (https://magyarnemzet.hu/kultura/az-iroi-dicsoseg-elvesztesenek-modja-8218728/), illetve lehetőségem volt elmondani, hogy a remek szöveg diszciplínafüggetlenül, tünetszinten írja le azt, ahogy Magyarország sok szempontból, de a kulturális szempontból mindenképpen kettészakadt. („Egészen odáig, hogy a korábban együtt küzdő felek egymást elválasztó gigantikus falat építettek: utoljára akkor találkoztak (hogy ne csak a szakadékhasonlattal éljünk), amikor egymással szemben állva rakták az őket elválasztó fal tégláit. Olyan magasra, hogy már ne lássák, és olyan vastagra, hogy ne is hallják egymást. A szellem világának gyors polgárháborúját a tartós hideg-polgárháború korszaka követte – ebben élünk ma is”, áll az esszében.)
Valójában az egész szöveget idézni kéne (meggyőződésem, hogy a legélesebb szemű, és egyik legfontosabb írás ez a honi közállapotokat sújtó helyzetről), de most csak egy bekezdésre maradt hely: „A politikai rendszerváltás után azonban már nem értékek és értékteremtők álltak szemben álértékekkel és kegyencekkel (a hatalom által kegyelt fél-, negyed-, nyolcad- stb. »tehetségekkel«). Az újból kialakult kétpólusú rendszer mindkét oldalán voltak és vannak valódi értékteremtők, olyan alkotók, akik korábban nem egymással szemben, hanem egymás mellett álltak. Értékek – szemben az értéktelenséggel. Az igazi bozótharcosok nem is belőlük lettek, hanem azokból, akik elegendő alkotóerő híján bárhol, bármikor, bármely rendszerben csak a nagyok árnyékából lövöldöztek. A szellemi vitákat többnyire a silányságot szaporító önjelöltek és kóklerek tudják igazán elmérgesíteni.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!