Megalkuvást nem ismerő tanulmányok

Nagyon fontos könyv született, amelyben Gróh Gáspár felteszi az irodalom legfontosabb kérdéseit is. Mindenkinek érdemes elolvasnia.

A József Attila-díjas irodalomtörténész és kritikus Gróh Gáspár ritka okos, elegáns, visszafogott, mégis szenvedélyes intellektussal átitatott kötettel örvendeztette meg a kritikai és irodalmi, közéleti kérdések iránt fogékony olvasókat: az Irodalmi hullámlovaglás több szempontból is különleges és egyedi kötet, okosan bátor, megalkuvást nem ismerő tanulmányok sorakoznak benne.

A kötet nyitószövegére (A kettészakadt kritika), amelyik talán a legfontosabb írás az elmúlt harminc év irodalompolitikai jelenségeinek vizsgálatát illetően, még visszatérek, előbb azonban hadd mutassam be a kötet több tanulmányát. A könyv Nádas Péter Világló részletek című regény-önéletírásának bírálatával indul, és több mint száz oldalon keresztül folytatódik – ebben az elképesztő mennyiségű és minőségű kritikai szövegben Gróh Gáspár a kötet érdemeinek és a szerző intellektusának elismerése és az előttük való tisztelgés mellett nem rejti véka alá kifogásait sem. „Nádas írói teljesítménye önmagát hitelesítheti, de ez a hitelesség nem terjedhet ki automatikusan az író kifejezetten történelmi állásfoglalásaira. […] Gondolatmeneteinek szerves részét jelentik elhallgatásai, elírásai: ezek nem tekinthetők véletlennek, öntudatlan előítéletek és elfogultságok, egy család kétely nélkül vallott doktrínái kísértenek bennük. Ezek rendszere az íróit is befolyásolja, az ő gondolkodói és írói teljesítményébe épülve valóságnak láttatja azt is, ami nem az”, mondja, majd hozzáteszi: „csakis a kivételes teljesítménynek kijáró elismeréssel vitathatjuk művében azt, ami vitatható”. Amellett, hogy mind az olvasó, mind a maga számára a huszadik század történelmi áttekintését is nyújtja, Gróh Gáspár felteszi az irodalom legfontosabb kérdéseit is: „Le lehet-e írni a dolgokat úgy, ahogy voltak-vannak? Vagy csupán lehet írni róluk? És maga az ábrázolás is csak a végzet része? Hogy aki ír, maga is eleme annak a szerkezetnek, amit ábrázolni akar, és amivel egymást teremtik?”

A könyv további részében a szerző bevallottan legkedvesebb írójának, Szilágyi Istvánnak két könyvével (Katlanváros, Messze túl a láthatáron) foglalkozik, illetve egy szintén testes tanulmányban, vitairatban elegáns és gyilkosan ironikus górcső alá veszi Beke Albert Illyés Gyuláról írt könyvét. Ebben az utóbbi szövegben szerepelnek a következő mondatok, amelyek akár egyféle ars poeticának is tekinthetők: „(Beke) Szemében nyilván én is egy kommunistát védelmező, ezért kriptokommunista ügynök, az Illyés-szekta utóvédharcosa vagyok. Akik le akartak beszélni e könyv bírálatáról, ettől a veszélytől is meg akartak óvni. De ez legyen a legkisebb baj. Ha egy könyvet szakmailag elfogadhatatlannak, üzeneteivel károsnak tartok, és úgy gondolom, hogy az alapvető erkölcsi normákat sértve gázol alkot és olvasó becsületébe, akkor itt állok és mást nem tehetek: meg kell írnom, amit gondolok róla.”

És akkor visszatérve A kettészakadt kritika című esszére: a szöveg első megjelenésekor (Magyar művészet 2020/1) már lelkesen írtam róla (https://magyarnemzet.hu/kultura/az-iroi-dicsoseg-elvesztesenek-modja-8218728/), illetve lehetőségem volt elmondani, hogy a remek szöveg diszciplínafüggetlenül, tünetszinten írja le azt, ahogy Magyarország sok szempontból, de a kulturális szempontból mindenképpen kettészakadt. („Egészen odáig, hogy a korábban együtt küzdő felek egymást elválasztó gigantikus falat építettek: utoljára akkor találkoztak (hogy ne csak a szakadékhasonlattal éljünk), amikor egymással szemben állva rakták az őket elválasztó fal tégláit. Olyan magasra, hogy már ne lássák, és olyan vastagra, hogy ne is hallják egymást. A szellem világának gyors polgárháborúját a tartós hideg-polgárháború korszaka követte – ebben élünk ma is”, áll az esszében.)

Valójában az egész szöveget idézni kéne (meggyőződésem, hogy a legélesebb szemű, és egyik legfontosabb írás ez a honi közállapotokat sújtó helyzetről), de most csak egy bekezdésre maradt hely: „A politikai rendszerváltás után azonban már nem értékek és értékteremtők álltak szemben álértékekkel és kegyencekkel (a hatalom által kegyelt fél-, negyed-, nyolcad- stb. »tehetségekkel«). Az újból kialakult kétpólusú rendszer mindkét oldalán voltak és vannak valódi értékteremtők, olyan alkotók, akik korábban nem egymással szemben, hanem egymás mellett álltak. Értékek – szemben az értéktelenséggel. Az igazi bozótharcosok nem is belőlük lettek, hanem azokból, akik elegendő alkotóerő híján bárhol, bármikor, bármely rendszerben csak a nagyok árnyékából lövöldöztek. A szellemi vitákat többnyire a silányságot szaporító önjelöltek és kóklerek tudják igazán elmérgesíteni.”

Nagyon fontos könyv született, mindenkinek érdemes elolvasnia.

Gróh Gáspár: Irodalmi hullámlovaglás. Ragyogástól féknyúzig. Nap Kiadó, Budapest, 2021.

A tanulmánykötetről korábban ITT írtunk.