Wekerle nem egy magyar arisztokrata család sarja, hanem a XVIII. században Magyarországra települt sváb család leszármazottja. Sváb édesapa és magyar édesanya házasságából született 1848. november 14-én, s nevelkedett Móron. Székesfehérváron járt középiskolába, ahol olyan jól megtanult latinul, hogy tudását a pénzügyminisztériumban folytatott titkos megbeszélésein is kamatoztatta. A kiegyezés esztendejében sikeres érettségi vizsgát tett, s Vajda Ödön latintanára javaslatára egyetemi tanulmányait a pesti jogi karon folytatta. Szigorlatait sikeresen abszolválta, így 1872-ben jogi doktorrá avatták.
Wekerle Sándor politikai felfogása számos változáson ment keresztül, azonban a kezdetekről elmondható, hogy a nemzeti érzés dominált nála, mivel komoly hatást gyakorolt rá Tisza Kálmán, akinek nézeteivel szimpatizált az 1867–1868-as években a képviselőház üléseit látogatva. Pályáját 1870 októberében kezdte meg a pénzügyminisztériumban, ahol szakigazgatási kérdésekkel foglalkozott és annak számos osztályán dolgozott. Szorgos munkával küzdötte fel magát a hivatali ranglétrán, végül Tisza Kálmán, aki akkor a miniszterelnöki poszt mellett ideiglenesen pénzügyminiszter is volt, államtitkárává nevezte ki. A politikai karrierje ekkor vette kezdetét, ugyanis államtitkári posztja mellett a Szabadelvű Párt színében képviselő lett az országgyűlésben. Mikszáth találóan jegyezte meg róla, hogy bajusztalan ember ezen pozíciót addig még nem töltötte be, így nemcsak felfogásában, származásában, hanem megjelenésében is különbözött a korabeli politikusoktól.
Az államháztartás hiányának felszámolása jó ütemben haladt, így Wekerle a Tisza-kormányban 1889 áprilisában pénzügyminiszter lett. Tárcáját Tisza menesztését követően is megtartotta az 1890 márciusa és 1892 novembere között működő Szapáry-kabinetben. Ekkor érte el legnagyobb sikerét: az aranyalapú valuta, a korona bevezetésének törvénybe iktatását. Ez hozta meg számára a sikert és 1892. november 17-én Ferenc József bizalmát elnyerve kinevezte őt miniszterelnökké. Ez egyébként Kossuth Lajos figyelmét is felkeltette. A liberális államférfiakat tömörítő kabinet legfontosabb kormányprogramja az állam és egyház szétválasztása, vagyis a polgári házasságkötés és ehhez társuló reformok megvalósítása képezte. Ugyan a katolikus uralkodó engedélyezte a reformcsomagot, azonban annak a törvényhozáson történő keresztülvitele bonyodalmakat okozott. A megkeseredett „kultúrharc” végére a király és Wekerle között megfáradt a kapcsolat, így 1895 januárjában visszalépett hivatalától.
Az 1895 és 1906 közötti évek Wekerle számára gazdálkodással teltek, ugyanis édesapja halálát követően örökségéből birtokai számát gyarapította.
Ferenc József az 1905–1906 közötti válság közepette ismét a 1867-es kiegyezéshez hű Wekerlét kérte fel kormányalakításra. A koalíciós kormánynak (1906–1910) nevezett pártok szövetségét, amelyet a kiegyezést ellentétesen felfogó erők alkottak – amiben Wekerlének egyensúlyozó, balanszírozó szerepet szánt az uralkodó, aki kompromisszumkészségével és a ’67-es alaphoz való hűségével ehhez garancia volt. Számos társadalmi, szociális, gazdasági kihívással kellett megküzdenie a kabinetnek, amelynek voltak sikerei, például a 1907. évi vám- és kereskedelmi szerződés, új adó- és ipartámogató törvények, sőt a lakhatási körülményeken segíteni szándékozó állami tisztviselőtelep – a Wekerletelep – építkezéseinek megkezdése. Az évtized végére már látszottak a koalíció működésképtelenségének a jelei, s végül Wekerle 1910 januárjában visszalépett ettől a megterhelő feladattól.
A lemondását követően ismét gazdálkodással és lótenyésztéssel foglalkozott dánosi, nyáregyházi és csévharaszti birtokain. A világháború közepette az új uralkodó, IV. Károly kérlelte, hogy ismét vállalja a kormányfői teendőket. Kötelességtudatból és lojalitása miatt beadta a derekát, s vállalta a munkapárti többségű parlamentben a kisebbségi kormányzást. Ez az időszak nem kifejezetten nevezhető sikeresnek a korábbi ciklusokhoz képest. Hiszen a betegeskedő Wekerle kompromisszumkészsége, számos kísérlete kabinetjének megreformálására sem oldotta meg a feszültségeket nemhogy a kormányban, a társadalomban sem.
Az összeomlást követően Magyarországon maradt. A tanácsköztársaság idején túszként tartották fogva a kőbányai gyűjtőfogházban, ahol a körülmények ellenére sem veszítette el derűjét. Családja körében gyakran emlegette, hogy egészsége és jó kedélye legyen az embernek, a többi nem számít.
Kezdeti felfogását megváltoztatták a pénzügyminisztériumban eltöltött évek, s később a kiegyezés és a közös ügyek feltétlen hívévé vált. Elhivatott, jó munkabírású, kedélyes és lojális ember volt, akit politikustársai vagy kedveltek, vagy nem. Esetenként olyat ígért, amit nem tudott teljesíteni. Tárgyalásai során nem ütött meg fölényes hangot, hanem a kompromisszumra, a megegyezésre törekedett. Nem volt kiváló szónok, azonban az országgyűlésben, ahol nem dívott papír segítségével beszélni, fejből mondta el a költségvetés számadatait.
Simulékonyságával, megnyerő modorával bizalomra tett szert. Erre egy incidens szolgáltat példát, amikor a kormányfő Wekerlét Ferenc József audiencián fogadta 1908-ban, akinek a trónra kerülésének 60. évfordulója alkalmából a kabinet templomot kívánt emeltetni Árpád vezér sírja felett. A kormány előterjesztését az uralkodónak jóvá kellett hagynia. Az idős Ferenc József érdeklődni kezdett, hogy „vajon Árpád sírja meg van-e állapítva?” Wekerle – szinte már öngúnnyal határosan – azt felelte: „Árpád ott lesz eltemetve, ahol felséged parancsolja.”
Wekerle Sándor 1921. augusztus 26-án, Budapesten hunyt el.
Borítókép: Benczúr Gyula: Wekerle Sándor portréja a volt miniszterelnök tiszteletére berendezett emlékszobában a Wekerle Sándor Alapkezelőnek otthont adó Károlyi–Csekonics-rezidencián, Budapesten (Fotó: MTI/Kollányi Péter)
