A dualizmus korának háromszoros miniszterelnöke

Az Osztrák–Magyar Monarchia Magyarországának kedélyes kormányfője és egyúttal üde színfoltja volt Wekerle Sándor. Halálának centenáriuma alkalmat kínál a megemlékezésre.

Wekerle Sándor politikus, Magyarország első polgári miniszterelnöke, 1848. november 14-én született Móron. Meghalt 1921. augusztus 26-án Budapesten. MTI Fotó: Reprodukció Forrás: MTI

Az 1895 és 1906 közötti évek Wekerle számára gazdálkodással teltek, ugyanis édesapja halálát követően örökségéből birtokai számát gyarapította.

Ferenc József az 1905–1906 közötti válság közepette ismét a 1867-es kiegyezéshez hű Wekerlét kérte fel kormányalakításra. A koalíciós kormánynak (1906–1910) nevezett pártok szövetségét, amelyet a kiegyezést ellentétesen felfogó erők alkottak – amiben Wekerlének egyensúlyozó, balanszírozó szerepet szánt az uralkodó, aki kompromisszumkészségével és a ’67-es alaphoz való hűségével ehhez garancia volt. Számos társadalmi, szociális, gazdasági kihívással kellett megküzdenie a kabinetnek, amelynek voltak sikerei, például a 1907. évi vám- és kereskedelmi szerződés, új adó- és ipartámogató törvények, sőt a lakhatási körülményeken segíteni szándékozó állami tisztviselőtelep – a Wekerletelep – építkezéseinek megkezdése. Az évtized végére már látszottak a koalíció működésképtelenségének a jelei, s végül Wekerle 1910 januárjában visszalépett ettől a megterhelő feladattól.

A lemondását követően ismét gazdálkodással és lótenyésztéssel foglalkozott dánosi, nyáregyházi és csévharaszti birtokain. A világháború közepette az új uralkodó, IV. Károly kérlelte, hogy ismét vállalja a kormányfői teendőket. Kötelességtudatból és lojalitása miatt beadta a derekát, s vállalta a munkapárti többségű parlamentben a kisebbségi kormányzást. Ez az időszak nem kifejezetten nevezhető sikeresnek a korábbi ciklusokhoz képest. Hiszen a betegeskedő Wekerle kompromisszumkészsége, számos kísérlete kabinetjének megreformálására sem oldotta meg a feszültségeket nemhogy a kormányban, a társadalomban sem.

Az összeomlást követően Magyarországon maradt. A tanácsköztársaság idején túszként tartották fogva a kőbányai gyűjtőfogházban, ahol a körülmények ellenére sem veszítette el derűjét. Családja körében gyakran emlegette, hogy egészsége és jó kedélye legyen az embernek, a többi nem számít. 

Kezdeti felfogását megváltoztatták a pénzügyminisztériumban eltöltött évek, s később a kiegyezés és a közös ügyek feltétlen hívévé vált. Elhivatott, jó munkabírású, kedélyes és lojális ember volt, akit politikustársai vagy kedveltek, vagy nem. Esetenként olyat ígért, amit nem tudott teljesíteni. Tárgyalásai során nem ütött meg fölényes hangot, hanem a kompromisszumra, a megegyezésre törekedett. Nem volt kiváló szónok, azonban az országgyűlésben, ahol nem dívott papír segítségével beszélni, fejből mondta el a költségvetés számadatait.

Simulékonyságával, megnyerő modorával bizalomra tett szert. Erre egy incidens szolgáltat példát, amikor a kormányfő Wekerlét Ferenc József audiencián fogadta 1908-ban, akinek a trónra kerülésének 60. évfordulója alkalmából a kabinet templomot kívánt emeltetni Árpád vezér sírja felett. A kormány előterjesztését az uralkodónak jóvá kellett hagynia. Az idős Ferenc József érdeklődni kezdett, hogy „vajon Árpád sírja meg van-e állapítva?” Wekerle – szinte már öngúnnyal határosan – azt felelte: „Árpád ott lesz eltemetve, ahol felséged parancsolja.”

Wekerle Sándor 1921. augusztus 26-án, Budapesten hunyt el.

Borítókép: Benczúr Gyula: Wekerle Sándor portréja a volt miniszterelnök tiszteletére berendezett emlékszobában a Wekerle Sándor Alapkezelőnek otthont adó Károlyi–Csekonics-rezidencián, Budapesten (Fotó: MTI/Kollányi Péter)