„A Kárpát-medence legerősebb nemzete kultúrában, gazdasági- és katonai erőben, nemzetközi politikában egyaránt a magyarság. Mindennek az eredőjére emlékeztet a Nyílzápor, bemutatva azt, hogy dicső eleink micsoda virtussal, katonai erényekkel, összetartással és jól szervezettséggel érkeztek hazájukba. Ennek köszönhetjük, hogy ezerszáz évvel később is a magyar kultúra részesei lehetünk” – fejtette ki Rétvári Bence, aki szerint a fogyasztói társadalom által generált művi igények nemzetközi módon való kielégítésével ellentétben, a lovasíjászat minden magyar génjeiben benne van.
Immár elmondhatjuk, hogy a Kassai-módszeren generációk nőttek fel, a Kassai-völgy pedig a modern kori lovasíjászat bölcsője. Ebben a bölcsőben, Kassai Lajos birtokán idézték meg a résztvevők augusztus 7-én, a lovasíjászat világnapján a IX–X. századi magyar világot és a magyarság történelmének egyik legkiemelkedőbb győzelmét, a pozsonyi csatát Faragó Csaba szervezésében, akitől azt is megtudtuk, hogy a Lovasíjász Világszövetség arra kérte a lovasíjászattal foglalkozókat a világ minden tájáról, hogy ezen a napon lovasíjásszanak, és ezt örökítsék is meg. Mint mondta, szép számmal érkeznek a felvételek Tajvantól az Egyesült Államokig mindenhonnan.
Az egész napos programokat követően, délután négy óra tájban néhány kifulladt fürkész érkezett, és torkaszakadtából üvöltve adta hírül a domboldalon gyülekezőknek, hogy hatalmas sereg közeleg. Nem telt bele pár perc, és a képzelet horizontján gomolygó porfelhő jelezte, hogy ezerszáztizennégy esztendőt utazunk vissza a múltba. A mellettünk lévő domb tetején Mónus József, vagyis a Fehér Farkas már feszítette is az íját; miután több száz méter távolságról kilőtte az ellenséges hadak vezérét, amazonok érkeztek lóháton vágtázva, hangosan kurjongatva, előre, oldalra, majd hátra nyilazva; végül pedig több száz harcos zengő nyílvesszői fütyültek az égbolton, hogy megsemmisítő csapást mérjenek a támadókra. Így zajlott a 907-es pozsonyi csata emlékére 2021-ben a Nyílzápor.
Kassai Lajos – honfoglalás kori viseletben – dobszóval kísérve ígérte meg a tömegbe kiáltva, hogy minden évben megismétlik, egészen addig, amíg az összes magyar tudomást nem szerez a pozsonyi csata dicsőségéről. Nem is árt, ugyanis a helyzet még 2021-ben is siralmas ezen a téren. Az amerikai hadsereg katonai akadémiáján, a West Point-on a pozsonyi csata, mint a világtörténelem egyik legsikeresebb hadművelete a hivatalos tananyag részét képezi. Magyarországon ezzel szemben sokáig még a történelem szakos hallgatóknak sem tanították az egyetemeken, az általános és középiskoláinkban pedig a két vesztes ütközetet; az augsburgi és a merseburgi vereséget oktatják, pedig a honalapítást követő évtizedekben a magyarság közel ötven győztes csatát vívott.
Ahogy Rétvári Bence kiemelte, Magyarország kormánya ezen is változtatni kívánt és kíván, ami azért nehéz, mert több évszázadnyi ellenerőt kell leküzdeni. „Mások akarják megmondani, hogy milyen volt a múltunk és azt is, mit kéne tennünk ma” – fejtette ki az államtitkár, aki mindezek ellenére bízik abban, hogy évről évre, egyre több büszke magyar ember lesz, aki ismeri a történelmünket, és nem lehajtott fejjel, hanem emelt fővel, egyenes gerinccel éli a mindennapjait.
És mindehhez, mit kéne tanítani a magyar iskolákban? Éppen elég lenne, ha az alábbi néhány ténnyel tisztában lennének gyermekeink Árpád fejedelem korát és a pozsonyi csatát illetően:
Miután pajzsra emelték, Álmos vezér fia, Ügyek és Emese unokája, Árpád lett a magyar törzsszövetség nagyfejedelme, aki az Al-Duna és a Don folyó között elterülő Etelközből a hun–magyar őshazába vezette népét. Nem történt erőszakos honfoglalás, sokkal inkább betelepedésről és honalapításról beszélhetünk, a kettős honfoglalás elmélete (László Gyula) szerint ugyanis Álmos és Árpád népe előtt a magyarok egy hulláma, az onogurok vagy griffes-indás avarok már megérkeztek a Kárpát-medencébe. (A többszörös honfoglalás elméletei szerint pedig már előttük is rokonnépek éltek a Kárpát-medencében.) A magyarok nevét az összes indoeurópai nyelv az onogur szóból képzi, melynek jelentése „tíz nyíl szövetsége”.
Az etelköziek nem a besenyők elől menekülve érkeztek új hazájukba, hiszen a tényleges bevonulás évét, 895-öt a hadtörténetben egyedülálló stratégiai felderítés előzte meg, amely során feltérképezték a Kárpát-medence geopolitikai és katonai viszonyait, illetve a környező népek harcmodorát ellenségként és szövetségesként egyaránt. Egy ép, egészséges nép lelt új otthonra a Kárpát-medencében, amelynek mind férfi, mind pedig női tagjai antropológiailag ugyanahhoz az embertípushoz tartoztak. A letelepedést követő, kilencven százalékban győztes szövetségi hadjáratok során megmutatkozott a Nyugaton addig ismeretlen harcmodor, a könnyű és gyors lovasság íjásztudománya, a lóhátról való nyilazás képessége, a sereg szervezettsége, fegyelmezettsége, harcképzettsége és áldozatkészsége. A modenai himnusz és a freisingi litánia szövege őrzi a nyugati népekre jellemző közhangulatot ez idő tájt, amely „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” szállóigében maradt fenn.
A Gesta Hungarorum kiemeli Árpád vitézségét és nagylelkűségét, aki egyes elképzelések szerint három idősebb fiával együtt 907-ben, a pozsonyi csatában vesztette életét, amely során a magyarságot bevallottan kiirtani szándékozó egyesített német hadseregre megsemmisítő vereséget mért a magyar haderő. Árpád harcosai harmadannyian voltak, a teljes nép elpusztítására elrendelt tíz tüment mégis úgy tönkreverték, hogy a következő százhuszonhárom esztendőben idegen csapatok nem merték átlépni a magyar határokat, amelyek a győzelemmel az Enns folyóig tolódtak ki. Az „ober Enns” kifejezésből maradt ránk az óperecia is. Ez ellenség soraiból grófok, püspökök tucatjai végezték a harcmezőn, a csata irányítójának életét pedig csak a nyugati szemléletmód és az ahhoz kapcsolódó harcmodor menthette meg, hiszen Gyermek Lajos az éles ütközetben nem vett részt. Míg a magyar hadvezérek „utánam” jelszóval a seregüket vezetve mentek csatába, addig a nyugatiak „előre” csatakiáltással csupán embereiket küldték az ellenség sorai elé.
Ezt követően a Turul-nemzetségből lett Árpád-ház – melynek névadó őse Árpád – uralkodói háromszáz éven keresztül megszilárdították és felvirágoztatták az országot a Szent Korona oltalma alatt. Az uralkodóházak közül az Árpádok adták a legtöbb szentet az egyetemes egyháznak.
